Mindenkinek megvan a maga keresztje, ami miatt iszonyúan nehéz elindulnia nyaralni. Igazodni kell a gyerek táborához, fontos leadási határidő apának, kihagyhatatlan koncert vagy fesztivál a tizenéves családtagnak… Na, nekünk két nehezítő tényezőnk is van: egy nyuszi, meg egy macska. 

Tudom, ritka páros, így, lakáson belül. Az első befogadására teljesen elfogadható magyarázatom van, karantén alatt be volt zárva a kilencéves, akinek nincs tesója. Mi vidíthatná fel? Természetesen egy nyúl. Nem lesz vele sok gond, hiszen ketrecben él. Teljes két napig volt a rács mögött, aztán jött a „simogassuk meg, és hadd szaladgáljon kicsit”. Az első órában áramtalanította a házat; levágta a wifit és az áramot. Később egyetlen jól célzott rágómozdulattal tudta a gyerek zongoráját és az utolsó használható töltőmet kiiktatni.
Ezután kicsit kevesebbszer engedtük felügyelet nélkül kóricálni. 

A cica baleset volt. Túl aranyosan várta az örökbe fogadó gazdát. Nem tehetek róla, hogy az icipici, ártatlan pofijával bekéredzkedte magát hozzánk. Nyilván jó lesz, hiszen a nyúllal majd bandáznak, és egyébként legalább majd nem rág meg semmit. Mondanom sem kell, sosem lettek barátok, illetve a macska szerint igen, a másik menekül a barátkozás elől. A család véleménye, hogy (és most finomítom a lényeget) „bolondság” volt befogadni őket.

Szóval, próbálj meg elutazni úgy, hogy valaki elvállal két ilyen banditát. Május óta törtem a fejem a megoldáson, míg bemutattak egy családnak, amely boldogan fogadta őket. Van nyuluk, macskájuk és kutyájuk is. Megnyugodtam, mert tudunk utazni, és mert nem csak mi vagyunk „bolondok”.