Amikor felhívom Kiss Gyöngyvért, hogy interjút egyeztessünk, éppen Miskolcról robog hazafelé Budapestre az autópályán. A menetszél okozta zúgást túlkiabálva meséli, hogy egy nagy cég vezetőit hozta össze egy miskolci alapítvánnyal, amely lakóotthonokat tart fenn fogyatékossággal élők számára. Egy péntek reggeli időpontban állapodunk meg, akkor még éppen van egy órája, mielőtt beleveti magát a Momentán Társulat hétvégi improvizációs minifesztiváljának intéznivalóiba. Gyöngyvér nagyjából mindig ezen a fordulatszámon pörög, kicsi kora óta.
Klasszikus pedagógusgyerekként egy rakás dolgot csinált egyszerre, minden szavalóversenyen indult, versenyszerűen úszott, tizenkét évig zongorázott, balettozott és kórusban énekelt. Két dolog érdekelte igazán, a szereplés, és hogy másokon segítsen. A „mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre sokáig az volt a válasza, hogy színész vagy gyógytornász, az egyetemen végül mégis a magyar–kommunikáció szakot választotta. Ebben is ugyanaz érdekelte, mint gyerekként: kiállni és szavakkal világot festeni az emberek elé. Diploma után sokféle szerepben kipróbálta magát, huszonhárom évesen már sajtófőnök volt, de dolgozott szóvivőként, PR-osként, valamint ügynökségi és céges kommunikációs tanácsadóként is.
Miután megalapította saját kis kommunikációs ügynökségét, egyre több nonprofit szervezet fordult hozzá, hogy segítsen nekik láthatóvá válni. A kezdeti ingyenes kampányszervezések és ad hoc támogatások után Gyöngyvér szintet lépett a segítségnyújtásban, ezért létrehozott egy olyan céget, amelynél főállásban a civil és a vállalati szféra összekapcsolásával foglalkozik. Munkája során a civil szervezeteket, alapítványokat és önkéntes közösségeket olyan tudással ruházza fel, hogy azok üzleti környezetben is megállják a helyüket, és felvegyék a profittermelő cégek által diktált tempót, a nagyvállalatokat pedig arra érzékenyíti, „puhítja”, hogy legyenek nyitottak társadalmi, szociális és környezetvédelmi ügyekre, és ennek során működjenek együtt a civil szervezetekkel, és vegyék igénybe a szolgáltatásaikat. Ennek manapság már kialakult kultúrája van, de a kezdeti „hősidőkben” Gyöngyvérnek kitartóan kellett ostromolnia a cégvezetőket, hogy akarjanak segíteni. Volt olyan vállalatvezér, akiről többször is visszapattantak, de azután annyira fellelkesült, hogy Gyöngyvérék civil szolgáltatásokat kínáló árverésén végül a kikiáltási ár ötszöröséért vásárolt. Akkoriban leginkább úgy lehetett nagyvállalatokat jó ügyek mellé állítani, ha egy-egy híres ember – zenész, színész – is az arcát adta a kezdeményezéshez, manapság viszont már egymást „húzzák” a cégek, és senki sem akar kimaradni a nemes tevékenységekből.
– Nagyon hálás vagyok azért, hogy civil ügyekkel foglalkozhatok, mert itt minden nap megmentjük kicsiben a világot. Szinte naponta van olyan pillanat, amikor azt érzem, hogy sokakat mozdítottam abba az irányba, hogy valami jót tegyenek. Nekem az a küldetésem, hogy minél többeknek megmutassam, mennyi lehetőség adódik másokon segíteni. Ha mindenki csak egy picit tesz bele a saját életéből abba, hogy egy-egy embernek jobb legyen, vagy hogy a minket körülvevő környezet fenntarthatóbb és élhetőbb legyen, akkor szerintem jó irányba megy a világ. Csak sokszor nem is látjuk. Nekem az a dolgom, hogy ezt láttassam – mondja Gyöngyvér.
Hit a vidámságban és a jóságban
Csapatával nem támogatókat keresnek, a cégektől nem azt kérik, hogy adjanak pénzt egy programra. Ehelyett bevonják őket, a cégvezetőket és a munkavállalókat kiviszik „terepre”: szendvicset kenni a hajléktalan és nehéz sorsú nőknek a Budapest Bike Maffia önkénteseivel, játszóteret festeni a Szimbiózis Alapítvány szociális farmján, vagy felásni egy óvoda udvarát, és magaságyásokat telepíteni a Stada Palánta program keretében.
– Csak így alakulhat ki olyan személyes tapasztalat és érzelmi kötődés, amely nemcsak céges, hanem egyéni szinten is arra sarkallja a résztvevőket, hogy akarjanak segíteni. Ez a kulcs: tapasztald meg egyszer, milyen ott lenni velük – hátrányos helyzetű, rászoruló vagy fogyatékkal élő emberekkel –, és akkor feladatodnak érzed, hogy támogasd őket. Egy gyermekotthonba szoktam járni önkénteskedni, mert a munkám mellett egyénként is fontosnak tartom, hogy segítsek. Ide már a kilencéves Lujzi lányom is szokott velem jönni, és hamarosan a kisfiam, Vince is bekapcsolódhat. Fontos, hogy ezt is megtapasztalják. Ezek az alkalmak sokat formálnak rajtunk, több és jobb lesz tőle a mentalitásunk, a gondolkodásunk. Nagyon hiszek az emberi jóságban, és hogy mindenki tudna segítőkész lenni, csak nem láttatunk elég lehetőséget arra, hogy ez kijöjjön belőlük.
Szenvedélyes humanista, és bármilyen szituációban képes hangosan énekelni – így szól Gyöngyvér bemutatkozása nonprofit szervezete honlapján. Megmagyarázza.
– Nagyon szeretem a vidámságot magam körül. Nekem fontos, hogy amit csinálunk, azt jókedvvel csináljuk. A munkatársaim életét szoktam vidám dalokkal „bearanyozni”, róluk is énekelek. Ha pedig valakinek születésnapja van, biztos lehet benne, hogy egyszer csak csörög a telefonja, és én énekelek benne valamilyen neki választott dalt. Ezt általában már várják az ünnepeltek – vallja be nevetve. – Alapvetően jókedvű ember vagyok, egyedül azok a helyzetek viselnek meg, amikor az én kapacitásaim nem elegendők ahhoz, hogy teljes egészében megoldjak egy problémát. A munkatársaimmal együtt el kell fogadnunk, hogy nem tudunk a világon mindenkit megmenteni. Viszont nagyon erősen hiszünk abban, hogy amit meg tudunk csinálni, már azzal is rengeteget teszünk.
