Bizonyára sokakban felvetődött már a kérdés, hogy honnan jönnek ezek a lények, és miért hasonlítanak olyan kísértetiesen egymásra a világ legkülönbözőbb részein található kultúrákban, melyek egészen biztosan nem találkozhattak egymással. Mint a legtöbb történetnek – amely túl hihetetlen ahhoz, hogy igaz legyen, ám némi igazság mégis megtalálható benne –, úgy minden mitológiai lénynek van valami valóságalapja. Összegyűjtöttünk ötöt a legismertebbek közül.

Unikornis

 A legenda:  Az egyszarvúak fehér színű, javarészt ló (esetleg kecske) alakú állatok, amelyeknek a homlokából nagy, spirál alakú szarv áll ki. Természetes lakóhelyük: kedves kislányok hálószobája. Anyaguk általában plüss, és a legkülönbözőbb méretben fordulnak elő attól függően, hogy felnőtt, avagy kölyökállatról van szó. Gyakran kapcsolják őket a mágiához, és a történelem során számos kultúrában leírták őket világszerte. Az ókori Rómában például ifjabb Plinius­ szól róluk kimerítően, a Biblia pedig nem kevesebb mint kilenc alkalommal tesz említést róluk. Marco Polo, a velencei kereskedő is nagy lelkendezve számolt be róla, hogy látott unikornist, miután visszatért Kínából. Megmutatni természetesen nem tudta, mert a középkorban köztudott volt, hogy az unikornist csak szűz lányok foghatják el (lásd fentebb: természetes lakóhelyük). 

 A valóság:  Az unikornis mai figurája az idők folyamán különböző valódi állatok összekombinálásából alakult ki. Legvalószínűbb forrása az európai kultúrkörben az ifjabb Plinius leírása a rinocéroszról. Az i. e. 1. században így írt róla a neves szerző: „Lába, mint az elefánté, farka, mint a disznóé, a feje, mint a gímszarvasé, ám csak egyetlen fekete szarv tör ki homlokának a közepén.” Ha belegondolunk, sokkal valószínűtlenebb állat, mint egy egyszarvú ló. Feltehetően pont a hitelesség kedvéért „alakult át” az elme­sélésekben a rinocérosz unikornissá, ami sokkal hihetőbb.
Az egyszarvú legendájának kialakulásához a vikingek is jelentős mértékben hozzájárultak, akik miután kifosztották fél
Európát, a másik felével kereskedni kezdtek, és narválfogakat árultak unikornisszarvakként. Mivel akkoriban még nem nagyon láttak az emberek sem narvált, sem unikornist, elhitték, amit a vikingek állítottak, és az egyszarvú legendája meggyökeresedett.  

Kacsacsőrű emlős

A legenda: A kacsacsőrű emlős mítosza azért különleges, mert ilyen állat létezik, ahogy ezt a kedves olvasó már minden bizonnyal meg is állapította. Csakhogy a korabeli természettudósok úgy jártak vele, mint a székely parasztember, aki életében először ment el Budapesten az állatkertbe. Nézi a bácsi a zsiráfot, nézi, majd azt mondja: „Ilyen állat márpedig nincs!” Szóval, amikor John Hunter kapitány az 1700-as évek végén Ausztráliából visszatérve egy kikészített bőrt, illetve saját kezűleg készített rajzokat mutatott a kacsacsőrű emlősről, a brit tudósok egyszerűen nem hitték el, hogy ilyen állat létezik, azt gondolták, hogy ez kacsa. Illetve csalás, mert egy kacsa csőréből, egy vidra testéből és egy hód farkából ügyesen összeeszkábált hamisítványról van szó. Hiába tiltakozott Hunter kapitány, kétségbe vonták a szavahihetőségét, aminek következtében egy különös mítosz kezdett kialakulni a kacsacsőrű emlős körül. 

A valóság: Az állatot végül George Shaw köztiszteletben álló botanikus leírása tette hihetővé a tudóstársadalom számára. Ő írta a következőket: „Bizonyos fokú szkepticizmus nemhogy megbocsátható, egyenesen kívánatos. Azt hiszem, szükséges beismernem, hogy közel járok ahhoz, hogy ne higgyek a saját szememnek (…), de azt is meg kell vallanom, hogy csalásnak semmilyen nyomát sem találom.” Így kerülhetett hát be a kacsacsőrű emlős a biológiakönyvekbe. Kevésen múlott.

Sárkány

 A legenda:  A sárkányok talán a legérdekesebb lények, amennyiben a tudomány jelenlegi állása szerint egymástól függetlenül és szinte egy időben tűnnek fel a népi folklórban az összes kontinensen – az Antarktiszt kivéve. Kell valamilyen racionális magyarázatnak lennie – ha azt elvetjük, hogy a Süsü, a sárkány megtörtént eseményeken alapul. 

 A valóság:  A tudomány több lehetséges magyarázatot is felsorol, hogy mit nézhettek az emberek sárkánynak. 

a) Először is dinoszauruszmaradványokat. Kínában kifejezetten nagy kultusza van a sárkányoknak, a történész Csang-Ku már az i. e. 4. században részletesen ír róluk. Csang-Ku leírását modern kutatók összevetették fellelhető dinoszauruszfosszí­liákkal, és arra jutottak, hogy az kísértetiesen hasonlít a kilenc-tíz méter hosszúra megnövő és tüskés páncéllal borított Stegosaurusra.

b) Noha ma már csak Afrikában honos a nílusi krokodil, egyes kutatók feltételezik, hogy élőhelye korábban Euró­pára is kiterjedhetett, ahol ezt a hatalmasra, akár hét méter hosszúra is megnövő állatot nézték sárkánynak. A többi kajmánnal és krokodillal ellentétben ez a faj képes úgy járni, hogy a törzsét elemeli a földtől, ami még hasonlatosabbá teszi a sárkányokhoz. 

c) Míg Európában a krokodilt, addig Ausztráliában a goanna gyíkot nézhették sárkánynak – legalábbis a kutatók szerint. A goanna egy varánuszfaj, amelyik akár háromméteresre is megnő, és a nyáj körül ólálkodva a figyelmetlenebb bárányokat elragadja. Talán e tapasztalat alapján csináltak a dühös pásztorok bolhából elefántot, azaz gyíkból sárkányt.

d) Bálnából is lehet sárkány, legalábbis, ha hihetünk annak a teóriának, amelyik szerint a bálnacsontvázakat képzelhette tűzokádó bestiáknak az azokra bukkanó ember. Lehetséges.

e) Az összes elmélet közül a legérdekesebb talán az antropológus David E. Jonesé, aki Sárkányösztön című könyvében amellett érvel, hogy a sárkányokba vetett hit azért univerzális minden civilizációban, mert az evolúció elültette a ragadozóktól való félelmet az emberi elmében, és a sárkányok egy személyben megtestesítenek mindent, amitől félni kell. Ezek a szörnyek tehát az elme találmányai, amelyek a népmesékben nyertek realitást.