Rick Astley-vel kellett versenyeznem Valde Orsolya szabadidejéért, és értelemszerűen a brit szupersztár élvezett elsőbbséget a beszélgetésre. (A Never Gonna Give You Up című sláger előadója is fellép idén a Jazzpikniken, ennek a részleteit egyeztette vele Orsi.) Gondoltam is magamban, milyen jó lehet egy zenei fesztivál szervezőjének lenni, hiszen az ember csupa hírességgel dolgozhat együtt. Aztán az interjúnk során hamar kiderült, hogy Orsi már tizennyolc évesen a legnagyobb sztárokkal és politikusokkal találkozott, úgyhogy számára egyáltalán nem újdonság a celebközeg.
– Kiskorom óta utazni szerettem volna. Csak azért jelentkeztem a Magyar Rádió Gyermekkórusába, hogy eljuthassak külföldre, de sajnos nem vettek fel. Tizennégy évesen arra koncentráltam, hogy nyelveket tanuljak és légiutas-kísérő lehessek, akkoriban nagy szó volt, hogy a gimnázium végére angolból és franciából is volt nyelvvizsgám. Gyakorlatilag az angolérettségimről rohantam felvételizni a Malévhoz. Huszonegy éves kortól lehetett repülni, úgyhogy miután felvettek, három évig még a földön dolgoztam, és óriási szerencsémre a VIP-váróba osztottak be. Másnap már ott ültem Bruce Willisszel egy asztalnál. Az nagyon jó munkahely volt egy fiatal lánynak, politikusoktól kezdve bankelnökökig és sztárokig mindenki megfordult ott, nekünk pedig az volt a dolgunk, hogy jól tartsuk őket, amíg az útlevél- és vámellenőrzésük zajlott. Aztán ahogy elértem a megfelelő életkort, már mentem is repülni – meséli Orsi.
Mindez a Malév fénykorában volt, a kilencvenes évek elején, amikor légiutas-kísérőként valóban be lehetett járni az egész világot. A magyar légitársaság gáláns volt, Orsiék mindig szuper szállodákban laktak, és a hosszú távú utakon pihenésre is jutott idő. Kenyában tizenhat napot töltöttek egy ötcsillagos szállodában, all inclusive ellátással – kis túlzással nyaraltak, és még fizetést is kaptak érte. Később Orsi kormányjáratokon dolgozott, ahol miniszterelnököket és magas rangú politikusokat szolgált ki.
– Ez volt életem egyik legszebb időszaka. A legjobb barátságaim is innen származnak, amelyek a mai napig megvannak. Néhány év után mégis úgy éreztem, hogy valamit kezdenem kell magammal, úgyhogy a munka mellett beiratkoztam a jogi egyetemre. Simán tudtam a kettőt együtt csinálni. Aztán jött egy lehetőség, és kimentem a torontói Malév-képviseletre dolgozni – emlékszik vissza.
Bár elsőre jól hangzik a kanadai új élet, Orsi nagyon rosszul érezte ott magát. Nyomasztotta, hogy egy irodában kell ülnie a számítógép előtt, ahelyett, hogy repülne, ráadásul mindezt tovább mélyítette egy zaklatási ügy, amely majdnem tragédiába torkollott.
– Azt, hogy ma élek, a kanadai rendőrségnek és az ottani emberek hozzáállásának köszönhetem. Egész Toronto összefogott értem. Két hónapon át védőőrizetben laktam, kaptam egy láncot a nyakamba, és ha a rajta lévő medált megnyomtam, azonnal ott termett a rendőrség. Megtapasztaltam, hogy Kanadában milyen magas az áldozatvédelem szintje: magánemberként ez megmentett, később pedig a jogi munkámban is hasznosítottam ezt a tapasztalatot – idézi fel, hozzátéve, hogy ugyanakkor élete egyik legnagyobb ajándékát ennek az időszaknak köszönheti, hiszen kint született első gyereke, Christopher (vagy ahogy mindenki szólítja, Krisi).
ÚJRAKEZDÉS ITTHON
Orsi 2004-ben költözött haza kisfiával, egy rossz első házasságot maga mögött hagyva. Befejezte az egyetemet, és jogászként kezdett dolgozni. A nehéz időszakok itthon sem kerülték el. Francia származású második férjével rövid közös időt kaptak az élettől, Jean-Claude Ifi rákban hunyt el, amikor kislányuk, Laura három és fél éves volt. Innen jön Orsi teljes neve, a dr. Ifi-Valde Orsolya, bár így leginkább csak jogászkörökben szólítják. Férje elvesztése után egy barátnője ügyvédi irodájában helyezkedett el.
– Nem tudom, mihez kezdtem volna, ha ők nincsenek. A barátnőm és az egész iroda támogató légkörrel és szeretettel vett körül, máshogyan nem is tudtam volna csinálni. Aztán a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumban dolgoztam, sorsszerű, hogy itt az első feladatom az volt, hogy dolgozzak ki egy áldozatvédelmi cselekvési tervet. Volt mit felidéznem a kanadai időszakból – mondja iróniával a hangjában. – Ma már tudom, hogy a legrosszabb helyzetben sem szabad feladni, és bízni kell abban, hogy ami történik, még ha rossz is, valamit tanít, és utólag értelmet nyer. Hálás vagyok mindennek és mindenkinek magam körül, hogy ott vagyok most, ahol vagyok. A világban bárhol éltem, gazdagodtam egy szerető családdal, a gyerekeimnek mindenhol vannak az apáktól féltestvéreik, tartjuk a kapcsolatot velük és az exfeleségekkel is. Minden sorscsapás ellenére a vége szép. Sok munka volt, de szép.
Orsi később nemzetközi jogászként emberi jogokkal és gyerekjogokkal, valamint korrupciómegelőzési folyamatok kidolgozásával foglalkozott. Nagyon szerette ezt a munkát is, sokat utazott, az ENSZ és az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) bizottságaiban nyüzsgött, aztán a már sokszor elmesélt anekdota szerint belesodródott a zenei fesztiválok szervezésébe. Férjét, Homola Szabolcsot szerette volna meglepni egy születésnapjára szervezett koncerttel, amelyre elhívta Snétberger Ferenc gitárművészt. Az esemény olyan jól sikerült, hogy Orsi elgondolkodott a folytatáson, de csak és kizárólag akkor, ha nagy kedvence, az azóta tragikusan fiatalon elhunyt Fábián Juli énekesnő rábólint a felkérésre. Meglepetésére Juli igent mondott, úgyhogy a következő nyáron már egy kétnapos minifesztivált szerveztek, ezúttal Paloznakon, abban a kis Balaton-felvidéki faluban, ahol Szabolcs borászata is van. A közönség még mindig főként barátokból és ismerősökből állt, de már jegyet árultak rá. Erre akkora volt az érdeklődés, hogy szó szerint a kerítésen és a faágakon is emberek ültek. Akkor tudatosult a házaspárban, hogy ezt érdemes lenne komolyan csinálni, és innentől tapasztalt szakemberek segítségét kérve szintet léptek a fesztiválszervezésben. Eleinte még közösen, 2017 óta viszont Orsi már egyedül viszi a szerelemprojektet.
