A nagycsoportosok ballagása fölöttébb izgalmas hír a kicsiknek, legalább olyan emlékezetes, mint egy csinos katica az udvaron vagy a nyáresti hold, ahogy korán feljön, és még fenn a nap, de az éjjel ura követ minket hazafelé. Nem nagyobb és nem kisebb esemény ezeknél. Ami nem azt jelenti, hogy lényegtelen, csak azt, hogy máshol van a dolgok súlya. A kiscsoport különös módon folyik majd át a középsőbe, és mégis, valahogy tudni lehet, vége van, hogy megint elment egy év, zakatolva, késve, sikoltozva, kiabálva, és most benne állunk a nyárban szegyig.
Próbálok emlékezni, milyen lehetett kisgyerekként érzékelni az időt, mennyire voltak támpontjaim, de kevés saját emlékem van, ami akad, arról sem tudom, nem anyám mesélte-e így. A gyerekem fordulópontjai meg képlékenyek, az oviban, például, megtiltották a születésnapozást, nincs torta, mert sokan vannak, és kevés a fog, mármint egy-egy szájban, és könnyen gyűlik benne az idegen anyag (a cukor). Ráadásul a mi lányunk nyári gyerek, így esélyünk sincs, nem lehet a születésnap a közösség ideje, valamiféle bója, jelzőlámpa, ami mutatja, mi minden változott.
Az ovis év nem úgy ér véget, ahogy az iskola, nincs ott a „Vakáció!” jelölte szakadék, ami egy konkrét élmény: nincs tovább.
Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak
500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.