Szerencsés korszakban
Jó korban, emberléptékű környezetben voltam gyerek. Az, hogy nem volt annyi információ, mint ma, nem volt internet, mozi is csak néha, hogy alig tudtunk valamit a világról, azt hozta, hogy az én generációmnak valahogy fantáziadúsabban kellett kitalálnia az életet. Otthon a lakást nem zúzhattuk szét, az utcán voltunk, amikor csak lehetett, és ha nem is hasznosan, de mindenféleképpen izgalmasan töltöttük el a napokat. Nyaranta összeverődtünk, biciklire pattantunk, pecázni mentünk, csináltuk, amit épp kitaláltunk. A képzelőerő, meg az, hogy nagyon szeretek improvizálni, talán itt gyökerezik. Még nem ismertem az összes betűt, de már próbálkoztam az olvasással, később egy lomtalanításon a kezembe akadt a Don Quijote. Nem tudom, hogy mi lett volna, ha ne adj’ isten, szépirodalom jön szembe, de ez ponyva volt, a szó legszorosabb értelmében. Az élmény, hogy fogom azt a fura anyagot, alapvetően határozta meg a könyv iránti szeretetemet. Rettentő igényem lett az olvasásra, válogatás nélkül faltam mindent.
