Rögtön az első asztalhoz lehuppan, és nógatóan int, hogy üljek oda mellé én is. Talán ez is lehetett nagyságának, csodás karrierjének egyik titka: gyönyörű megjelenése, egészen különleges hangja, elsöprő lendülete mellett ez a magával ragadó, átütő hit, lelkesedés, sugárzó életszerelem. Lépett színpadra szólóban, alkalmi partnerekkel, vagy a nagy formációjában, a nemzetközi karriert is befutó Neoton Famíliában. Alakulhatott bármilyen kacskaringósan is az élete, a pályája, ezt a jókedvet mindig ­hordta magában, és meg is osztja a közönségével, rajongóival a mai napig.

Éva, kedves, honnan benned ez az örök jókedv, ragyogás, lelkesedés?

Általában ilyen vagyok, de persze előfordul, hogy kedvetlen, bosszús, szurkálódó a hangulatom, ám igyekszem gyorsan váltani, olyan kevés időnk van itt a földön. Van, amikor rosszabb kedvem van, de alapjában rájövök, hogy ezt a keveset nem érdemes elfecsérelni búslakodással, önmagam értelmetlen rágcsálásával. Jobb ettől úgysem lesz. Hát persze, nincs olyan ember, aki ne bosszankodna bizonyos dolgokon, de ez nem tart nálam hosszan. Sokszor el is felejtem, hogy miért voltam haragos, és gyakran van olyan is, hogy rájövök, az egész piti ügy volt, és én ezzel rontottam mások és a magam jókedvét. 

A színpadon – gondolom – minden ború eltűnik, nincs más, csak a közönség, a zene, az adrenalin, a csillogás…

Attól függ… Amikor fölmegyek a színpadra, megpróbálok úgy felöltözni, elkészíteni a hajamat, a sminkemet, hogy amikor belenézek a tükörbe, azt mondjam, oké, így jó lesz. De amikor kilépek a közönség elé, abban a pillanatban eltűnik a hiúságom, csak próbálom elénekelni a dalokat, és nem arra törekszem, hogy szép maradjak. Ott elkezd izzadni az ember, folyik a sminkje, csapzott a haja, és akkor máris úgy fest, ahogyan egy hétköznapon. De amikor már benne vagyunk a show-ban, akkor vállalnunk kell magunkat. Egy kicsit – na jó, hát azért sokat – járok kozmetikushoz, fodrászhoz. Most is egy ilyen helyen voltam…

Sejtettem. Fél órát késtél.

Választanom kellett, vagy szép, vagy pontos legyek. Remélem, te is úgy gondolod, jól döntöttem.

Tökéletes választás volt!

Ha már az embernek van elég pénze ahhoz, hogy megvegye a jó kozmetikumokat, miért ne? Régen mindig lefolyt a szempillafestékem, elkenődött a smink, a rúzs. Most már vannak olyan szempillafestékek, amik meg sem mozdulnak, izzadhatok nyugodtan. Nincs zavaró tényező. Bárcsak vissza tudnám pörgetni az időt, de mi értelme van ezen ábrándozni…?

Volna, amit másként csinálnál? 

Akkor még párkapcsolatban éltem, ami nem mindig volt könnyű. A konfliktusok nagyon meg tudják keseríteni az ember életét. Én sem vagyok egy könnyű természet, a volt párom sem. Úgyhogy akkor az volt a feladat, hogy ezeket megoldjuk, az meg sosem egyszerű. Mi sem tudtuk. De ezen nem rágom magam. Maradt Dávid, egy gyönyörű, tehetséges gyerek. Azzal a felfogással élek, hogy minden úgy jó, ahogyan van. Még a rossz is. ­Néha-néha én is sírok, meg időnként nekem is rossz egyedül vidéken, de aztán jön a hétvége, akkor erőre kapok, és irány valamelyik buli. Társak, fellépések, hajlongások…

Ne haragudj, de lemondtál arról, hogy még jön valaki?

Hát, nem tudom… Én úgy gondolom, hogy ennyi idős korban már ne keresgélje az igazit az ember. Azok már megvoltak… Most már olyan helyen lakom, ami egyszemélyes. Ez sok mindent lehatárol és bezár.

Mennyi időre tervezel előre?

Két évre? Régen öt volt, aztán lett három. Most kétéves időszakok vannak. Az arénás életműkoncertet is körülbelül két éve kezdtem megálmodni, és össze is tudtam verbuválni olyan csapattagokat, akik ebben hisznek, és akikkel meg tudjuk csinálni. Ez a reális, mert az ember soha nem tudhatja, hogyan alakul az egészsége. Vigyáznunk kell egymásra, vigyáznunk kell magunkra.

Van elképzelésed, hogy meddig ­akarod még egy ilyen ragyogó pályafutás után ekkora vehemenciával folytatni?

Hú, hát ez nagyon nehéz kérdés, hogy ki mikor hagyja abba. A színpadi élet meg a zene olyan, mint egy hullámvasút. Nagyon nehezen indul, aztán valahogy fellendül, majd megint kicsúszik az ember alól a talaj. Utána pedig mégiscsak sikeres lesz az egyik dal, akkor megint jön az önbizalom. És előfordulhat, hogy akire te esetleg úgy gondolsz, hogy miért nem hagyja már abba, na, ő lehet, hogy éppen olyan helyzetben van, amikor parkolópályán töpreng azon, hogy úristen, mit tudna még mondani a közönségnek. És megtörténhet az az isteni szituáció, hogy nyolcvanon túl is hihetetlen sikereket ér el, nem is az öregek, hanem a fiatalok körében. Íme, egyszer csak úgy álltak a csillagok, hogy most fut be egy ezeréves dal. És ez megint ad egy nagy lökést. Soha nem lehet tudni. Tehát én nem ítélkeznék. Marha nehéz leszokni a színpadról.

Ti, a Neoton akkoriban egy korszakot jelentettetek. A beat és a rock után.

Igen, talán lehet ezt mondani. A szórakoztató popzenével mi mindig nagy közönséghez akartunk eljutni, és sok embernek játszani, énekelni. Akkor ez lett a drog, amit mi is szeretünk, ami minket is érdekel. A szerelemtől kezdve a kalandokig.

Tele volt az ország jobbnál jobb zenekarokkal, az Illéstől a Bergendyig, az LGT-ig, honnan gondoltátok, hogy mellettük egyáltalán érdekesek tudtok még lenni?

Erre mi egyáltalán nem gondoltunk. Sok-sok ember zenélt különösebb cél nélkül az országban, a saját örömére, remélve, hogy esetleg meg tud szólítani valakit. Ki énekelt, ki hangszereken játszott, kinek ahhoz volt érzéke, hogy összehozzon zenészeket. Velünk is ez történt. Kóbor zenészek voltunk, és Pásztor Laci meglátta hatunkban a fantáziát, hogy jó bandát alkothatnánk. Mi, lányok kiegészítettük egymást, szépen hangzott, ha egyben énekeltünk, és zenekart csinált belőlünk. Mást, mint az akkori nagyok. Ha diszkó, hát akkor diszkó. Én nem hiszek a vak véletlenben, hiszem, hogy mindannyiunk lelkében ugyanazok az indítékok parázslottak, és nekünk akkoriban találkoznunk kellett, hogy megalakuljon a zenekarunk, hogy hamar megszülessenek azok a ma is érvényes dalok, mint a Don Quijote­ vagy a Santa Maria, ami a Neoton Famíliát fémjelzi azóta is. Persze nem csupán ukmukfukk, rengeteget dolgoztunk, gyakoroltunk, gyötrődtünk rajtuk, tanultunk, próbálkoztunk, de a nyolcvanas évekre már nemzetközileg is számontartottak bennünket. Mi döbbentünk meg a legjobban, hogy amikor először kivittek bennünket Spanyolországba, ahol már évek óta ragyogott a diszkó, bennünket milyen frenetikus lelkesedéssel fogadtak és ünnepeltek. Japánban, Dél-Koreában minden számunk a slágerlistán volt. Azóta is.

Milyen érzés évtizedek után ismét meghallgatni ezeket?

A Holnap hajnalig című opus pont most ünnepli a negyvenedik évfordulóját, és gyakorlatilag e nélkül a dal nélkül nincs koncert. Ráadásul ugyanabban a hangnemben vagyunk ma is, de most már szeretném egy pár dalnál megváltoztatni ezt, mert régen nagyon magasan énekeltem, és ez már nem biztos, hogy mindegyiknél megy. De hát mit lehet tenni, hogyha az embernek megadatik egy hosszú élet? Akkor ezt is ki kell tanulni. Azt hiszem, hogy az az egyik életfeladatunk, hogy bölcsen kezeljük a korunkat, a meglévő tehetségünket, és őrizzük meg az alkotókedvünket. 

Fotó: Fotocentral / Schumy Csaba