Ülünk a kicsiny sziget közepén, az árnyas ősfák összeborulnak a fejünk felett, a lemenő nap fénypásztái meg-megcsillannak a levelek között. Béke a szívekben. A színpadon világot járó szimfonikus zenekarunk kiváló zenészei, félkörben a nézők, az ágakon pedig a madárkák – egyelőre csöndben, mondhatni, készenlétben. Beethoven hegedűrománca szól, a szólista brillírozik, a közönség lélegzet-visszafojtva figyel. Egyszer csak föntről, a lombok közül „valakinek” mintha kedve támadna hozzászólni a produkcióhoz. Hát persze hogy egy dalos madárka – először csak bátortalanul, aztán egyre erőteljesebben, szó szerint válaszolgat a dallamfutamokra. Kisvártatva csatlakozik hozzá még egy „kolléga” az ágakról, ő már kevésbé tisztelettudó, hangeffektusai leginkább egy diszkrét ütvefúróéira emlékeztetnek. De sebaj, végtére is ütősök is vannak a nagyzenekarban, mi sem természetesebb, mint hogy ő is helyet kér közöttük. A nézők elmosolyodnak, de szemlátomást a zenészek sem bosszankodnak. Pontosan tudják, hogy a szabadtéri koncertek már csak ilyenek, sőt többek között éppen ez a természetközeliség adja utánozhatatlan különlegességüket. 

Mindez arról jut eszembe, hogy Fókuszban rovatunkban egyebek között arról a meghökkentő jelenségről írunk, hogy az énekesmadarak ma már jóval hangosabban dalolnak, mint évtizedekkel korábban. Éppen azért, hogy a városok megnövekedett forgalmi zajában valahogy mégiscsak hallathassák hangjukat. A martonvásári kastélyparkban persze nincs forgalmi zaj, így a helybéli madarak megnövekedett hangkapacitásukat igazi művészi produk­cióban juttathatják érvényre. Lássuk be, nincs is annál szebb ember-, azaz madárpróbáló feladat, mint évről évre (hang)versenyre kelni egy valódi szimfonikus zenekarral.    

Nemes bosszú, ha már egyszer így betolakodtunk az életükbe.