A brit közvéleményt felkavarta a hír, hogy az egyetemi felvételi bizottságok tagjai átlagosan kilencven másodpercet fordítanak egy-egy jelentkező hatszáz szavas, személyes hangvételű esszéjére. A diákok többsége hónapokig dolgozik a szövegen, ám a felvételiztetőket szorítja az idő, sokszor nem is olvassák végig az írást, csak átfutják. Miközben a bizottsági tagokra össznépi harag zúdul, a hétköznapokban mi sem vagyunk jobbak. 

A gyors döntéseket jutalmazzuk, azt, ha valaki nem totojázik, hanem határozottan, magabiztosan választ. Ezt a trendet erősíti az az elmélet is, miszerint a zsigereinkben érezzük az igazságot, tulajdonképpen a gyomrunk súg, hogy á-t mondjunk-e, vagy bé-t. Amikor új emberrel találkozunk, állítólag mindössze hét másodperc alatt kategorizálunk, hogy a rokonszenves vagy az unszimpatikus kupacba kerül-e. Ezt a személyes tapasztalatainkra alapozzuk, a tudatalattinkban nyomot hagyó korábbi élményekre, és ez valóban célravezető tud lenni, de észrevétlenül túltolhatjuk a biciklit. 

Csodálatos érzés, amikor valakivel elsőre megtaláljuk a hangot, és félszavakból is értjük egymást. Furcsa módon azonban ennél is nagyobb elégedettséggel kecsegtet, amikor felül tudjuk írni korábban meghozott ítéletünket, vagy azt, amit mások sutyorogtak a fülünkbe. Ahogy felnőttként rákaphatunk a tökfőzelékre vagy megszerethetjük a komolyzenét, úgy adhatnánk még egy esélyt a kissé fura szomszédnak, a hülye kérdésekkel bombázó új kollégának, az osztálytárs túlbuzgó anyukájának, vagy annak a pokróc alaknak a zöldségesnél. Az elmúlt években többször is megesett velem, hogy az antipatikus kupacból átkerültek emberek a rokonszenves csoportba, igaz, ehhez nyilvánvalóan hosszabb idő kellett, mint kilencven másodperc. Volt, akinél hónapok után ismertem fel, hogy sokkal több a közös bennünk, mint elsőre gondoltam, de akadt olyan is, aki szinte minden szempontból teljesen az ellentétem, mégis megszerettem. Nem vagyok büszke arra, ahogy elsőre ítéltem, de a másodikra már igen.