Akkora porfelhőt verünk fel a terepjáróval a földúton, hogy még a holdról is látszik. Balra napraforgótábla, jobbra hatalmasra nőtt kukorica. Körülöttünk a dimbes-dombos, erdőben és vadban gazdag, már csak látványra is egy csapott tenyérnyi nyugtató hatásával felérő somogyi táj. A por maga pedig: lösz. Ezt a sárga színű, homokhoz – esőben agyaghoz – hasonlító, porózus anyagot a szarvasgomba nagyon kedveli, főleg azért, mert bázikus, azaz enyhén lúgos a hatása. A kocsiban hátul ülök, a nyakamba pedig, a csomagtartóból, a kedves és nyugodt labrador-németjuhász keverék liheg. Rákészül, hogy előbányássza nekünk a föld alól a szarvasgombát, ezt az egészen különös, nem túl szép, ellenben annál finomabb kincset.
A löszúton szembejön egy mezőgazdasági gép, széles villáján aranyló szalmabálát egyensúlyoz. Épp véget ért az aratás, és míg a mezőn pont lezárult a kalászosok ideje, az erdőn most durran be a nyári szarvasgomba két-három hónapon át tartó szezonja. Leparkolunk egy erdő mellett, és Leeloo Dallasz Multipasz – esküszöm, ez a kutya neve, de innentől csak Liluként hivatkozunk rá – megérzi, hogy eljött az ideje. A gomba helyett azonban az ágakat és a fatörzseket szaglássza, amelyeken Vrancsik Tibor szerint „az őzikék hagytak neki sms-t”. (Lefordítom: lepisilték.)
Az ötvenes éveinek elején járó, jó kedélyű Tibor enyhén hasonlít a népszerű Pál Feri atyára. De míg utóbbi a hitről tud megdöbbentően hétköznapian és mégis szuggesztíven értekezni, addig Tibornak ez a szarvasgomba. A triflász persze nem így született: Budapesten banktechnikával és informatikával foglalkozott. És ahogy az lenni szokott, az ember negyven felé sokszor kiég abban, ami addig uralta a mindennapjait.
– Az informatikában az a legfontosabb, hogy „piros legyen és forogjon” – de a munkának soha nincs vége – nevet Tibor. 2006 környékén vetődött erre újságíró barátnőjével, és azonnal beleszerettek a Balatontól délre eső lankákba. 2010-ben költöztek Somogyegresre, és távmunkában folytatták a hivatásukat. Tibort azonban egyre jobban beszippantotta a vidék, és szép lassan, fokozatosan maga mögött hagyta a számítástechnikát. Korábbi kutyájával sokat csatangolt a környező erdőkben, mígnem egy idős bácsi elkezdte neki megtanítani a gombászás alapfogásait. Megmutatta neki, merre terem az egyik legízletesebb faj, a vargánya.
– Azt is megtanította, hogy a gombát csak tisztán, konyhakészen szabad gyűjteni, hogy otthon már ne kelljen pucolni. – Akkor is szólt, amikor Tibor csodás rókagomba-zsákmányával büszkélkedett – merthogy az inkább világító tölcsérgomba volt, ami viszont mérgező.
– Láttam, hogy sokféle gomba van még az erdőben, és érdekelt annyira, hogy éreztem: többet kellene róluk tudni. Próbáltam egyszerűbb tanfolyamot keresni a környéken – vagy hozzáértő embert –, de nem találtam. Úgyhogy minden út Budapestre vezetett, visszajártam egy éven keresztül az ELTE és a Magyar Mikológiai Társaság szervezésében tartott tanfolyamra. Így lettem gombaszakellenőr, és ekkor elkezdtem a gyűjtött gombákat piacra hordani. Végül egyre többen megismertek a környéken. A gombászat mellett például bodzaszörpöt vagy zöld dióból különböző termékeket is készítettem. – Tibor nem csak gyűjtöget: gombásztúrákra is elvisz kisebb-nagyobb csoportokat. Sőt, a helyieknek is vezet kirándulásokat, hiszen az itteniek közül sem mindenki ismerte Somogyegres környékének természeti kincseit, de mára az a helyi is eljutott a Betyár-barlangba, aki eddig csak hallott róla.
Lilu viszont később jött. Tibor kíváncsi volt a szarvasgombászatra, és ahhoz viszont már kellett kutya is, ami kiszagolja a föld alatt vagy a föld felszínéhez közel levő termőtesteket. Lilut karácsony másnapján, tízhetesen hozta el az alomból, és a kutyus szinte magától kezdett el szarvasgombászni. Tulajdonképpen elmondhatjuk, hogy maga Borbás Marcsi tett csodát: úgy történt, hogy itt járt a Gasztroangyal stábja, és a felvételek közben találta meg Lilu az első szarvasgombáját.
Erdei internet
Ahogy besétálunk a fák közé, a végtelenül nyugis kutya egyszer csak a talajhoz tapasztja az orrát, beleharap a földbe, és a szájában tart egy göröngyös rögöt. Ez a szarvasgomba: egy öklömnyi, sötét, rücskös gumó. Meg vagyok döbbenve, hogy ez ilyen egyszerű, de sok időm nincs az álmélkodásra: Lilu komótosan odébb sétál, kicsit kapirgál, és újabb zsákmány van a szájában. Engedelmesen odaadja a gazdinak, akitől kap egy jutalomfalatot. A jutalomfalat egyébként néha maga a szarvasgomba. Ha kukacos, ha már beleköltözött néhány bogár, akkor megkapja a kutya, és így nemcsak gombához, de „állati fehérjéhez” is jut. Lilu számára a szarvasgombászás játék, vadászat – és osztozás a zsákmányon. Van olyan kutya, amelyik elmegy, és visszahozza a gazdájának a gombát, de ez az állat igényli a férfi társaságát. Lilu csak megismeri a szagot – ahogy a többi másik állat is –, és segít a megtalálásban.
Tibor a tanfolyam elvégzése után fedezte fel a löszös erdei talajban élő szarvasgombafoltokat. Különböző növénytársulások jelzik, hogy előfordulhat a föld felszínén vagy alatta a szarvasgomba. Vagy ha például borostyánnal sűrűn behálózott a földfelszín, az is utalhat rá – de mindettől még simán „lyukra lehet futni”. Korábban nem is tudta senki, hogy előfordul errefelé a nemes termés. Az engedéllyel rendelkező szarvasgombász megkapja használatra a területet: más nem gyűjtögethet rajta. „Orvgombászok” nem is nagyon fordulnak elő, legfeljebb csak az Alföldön, ahol nagyobb területeken terem. Velük sem az a baj, hogy begyűjtik a triflát, hanem inkább az, hogy nekiesnek ásóval-kapával, és tönkreteszik a termőhelyet. Ha Lilu jelez, Tibor gombászkéssel ássa elő a zsákmányt – azt mondja, hatvan euróért vehetne gombaszedő kapát, de azt ugyanúgy elhagyná, mint az olcsóbb kést –, utána betemeti a gödröt. A szarvasgomba ugyanis csak a termőtest. Maga a gomba – amely a biológiai rendszertan szerint se nem állat, se nem növény, hanem önálló „ország” – a micéliumhálók sűrű szövete a föld alatt. A legújabb kutatások szerint ezek a gombafonalak az erdő „internete”: a fák képesek kommunikálni egymással általa, mi több, vizet és tápanyagot juttatni egymásnak.
