Amikor telefonon megbeszéltük, hogy egy hippi kávézóban találkozunk, örültél, mondván, te úgyis hippi vagy.

Igyekszem minél egyszerűbben, természetközelibben élni. Gyűlölöm a kütyüket, alig várom, hogy megszabaduljak tőlük. Azt hiszem, rossz korban születtem. Manapság az emberek kizárólag a fejlődésben hisznek, abban, hogy ma minden jobb, mint régen volt, pedig ez nem igaz. Létezik is egy mozgalom, két francia milliárdos srác indította el, akik ráébredtek, hogy hiába keresték halálra magukat, semmivel nem lettek boldogabbak, ezért inkább elosztogatták jó célokra a vagyonukat, és meghirdették a „Ne legyen száznál több dolgod!” kampányt. Tökéletesen egyetértek velük. 

Te még filmet is tudsz a semmiből varázsolni. A Nyócker!-t közel húsz éve mutatták be, és hatalmas sikert aratott.

Azt a filmet tényleg szinte nulla forintból csináltuk meg. Novák Eriké volt az ötlet, hogy a hírhedt VIII. kerület valóságáról szóljon, én meg hozzátettem a rajzokat. Hosszú terepmunka előzte meg, jártuk a kerületet, és mindent lefényképeztünk, amit láttunk, berángattuk az arcokat az utcáról, hogy szerepeljenek, és csak a fotójukat rajzoltuk kicsit át. Ez történt a színészekkel is, akik a hangjukat kölcsönözték a szereplőknek, mert kreatív animációra nem volt pénzünk. A történet társadalmi problémákat feszeget, többek közt a cigánykérdést, de sok humorral és rapzenével, így kicsit macskajajos fílingje lett. Senki nem kötötte meg a kezünket, azt csináltuk, ami éppen eszünkbe jutott, nagyon élveztük. Ha sok pénzt ad valaki egy mozira, attól kezdve bele is szólhat, és az nem mindig tesz jót a végeredménynek. Erre a filmre senki nem adott.

Így is elnyerte az Annecyi Nemzetközi Animációs Filmfesztivál, Európa legfontosabb rajzfilmes fesztiváljának fődíját, itthon pedig a Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon aratott hangos sikert. Mit jelentett ez a pályádon?

Áttört egy gátat. Bár Jankovics Marcell, aki tanárom volt a MOME-n, figyelmeztetett, hogy legközelebb jobb filmet csináljak, de akkor a Nyócker! már pályára állt, és megnyitott előttem egy csomó kaput. Azóta jegyeznek a szakmában, és a pályázataimat nem söprik félre. De azért az meglepett, hogy a Kojot négy lelke elnyerte a Nemzeti Filmintézet támogatását. Igaz, így a fejlesztés során bele is szólhattak a koncepcióba. Győzködtek, hogy az utcáról a moziba betérő nézőket nem lehet egyből az indiánok teremtésmítoszai közé dobni – mert erről szól a film –, kézen kell fogni, és bevezetni valahogy a sztoriba. Azaz kell egy kerettörténet. Én nagyon ódzkodtam ettől a didaktikus megoldástól, úgy éreztem, a film enélkül is pontosan azt sugallja, amit szeretnék: meg kell tanulnunk harmonikusan együtt élni a természettel! Az indiánok, ahogy az ilyen törzsek általában, nagyon jól csinálják ezt, például nem birtokolják a földet, csak használják, és nem rabolják ki. Mert mi az, hogy az „enyém”? Semmi nem a mienk, ez csak az emberek fejében született absztrakció, ahogy az idő fogalma is. Az indiánok az életet nem lineáris fejlődésnek fogják fel, az ő számukra minden ciklikus. A modern társadalmaknak is meg kellene találniuk a helyüket ebben a nagy körforgásban, amíg késő nem lesz… Utólag azonban belátom, hogy jót tett a filmnek a kerettörténet. Így a teremtés a kezdetektől indul, és eljut a mába, hiszen az emberiség történetének még nincs vége. Egy politikai aktualitás kínálta az apropót. Az történt, hogy 2016-ban Észak-Dakotában az amerikaiak olajvezetékeket akartak lefektetni a sziú indiánok földjén, mire a törzs tagjai tiltakozásul a munkagépek elé álltak. Sokan felkerekedtek, környezetvédők, más jóérzésű emberek, hogy tiltakozzanak a jogtalanság ellen, és egyúttal felhívják a figyelmet a fenyegető klímaválságra. Obama, az akkori elnök, maga is egy kisebbség tagjaként, leállította az olajtársaság akcióját. De aztán sajnos Trump újra engedélyt adott rá.

A te filmed mégis úgy végződik, hogy a dózerek vezetői kiszállnak a munkagépükből, és kezet fognak az indián törzsfőnökkel…

Sokszor megkapom, hogy naiv a befejezés, de szerettem volna megmutatni, hogy ha te csak egy dózer vezetője vagy, akkor is tehetsz valamit. Mert ha senki nem vállalja el a munkagépek vezetését, akkor nem lesz eltolva a föld, és nem működik a projekt. Ennyi.­ Mindenki meghozhatja a maga döntését az adott helyzetben.  

Gondolom, azt is sokan kérdezték már tőled, hogy miért pont egy magyar rendező nyúl az indián teremtésmondákhoz. 

Mert az amerikaiak nem mernek, engem meg érdekelt. Kanadában próbáltunk pénzt szerezni a filmhez, de nem mertek adni, azt mondták, túl érzékeny a téma. Nem véletlen, hogy ott nem indiánoknak hívják az őslakosokat, hanem natív amerikaiaknak. Közben a fehérek meg még mindig könnygázzal lövik őket, és olajat fúrnak a területeiken. Úgyhogy az egész puszta képmutatás. Pont olyan, mint nálunk a cigány helyett a roma megnevezés. Amíg a lényeg nem változik, addig ennek semmi értelme. 

Bereményi Gézával együtt írtátok a Kojot forgatókönyvét. Gondolom, a Cseh Tamáshoz fűződő barátsága miatt kérted fel őt, hiszen a zenész a bakonyi indiántáborok alapítójaként ismert.

Volt más előzmény is, Gézával együtt dolgoztunk az Apacsok című előadáson a Radnóti Színházban, engem kértek fel, hogy animáljak hátteret a történethez. Az elmúlt években már készítettem két rövidfilmet ­autentikus indián mesékből, de elérkezett az idő, hogy egész estés animációs film készüljön belőlük, és ehhez már dramaturg kellett. Kicsit féltem tőle, hogy Géza ki fogja venni a kezemből az irányítást, de szerencsére nem így történt. Fej fej mellett gondolkodtunk, és ha én nem mertem elszakadni a varjú indiánok eredeti teremtésmítoszától, Géza segített, és bátran elrugaszkodott a szövegtől. Ő inkább a szereplőkre figyelt, a dialógusokra, és spontán alakult a keze alatt a sztori. Közben azért aggódtam, mert én azt tanultam, hogy egy történetnek szigorúan felépített váza van, de Géza biztatott, hogy meglátom, a végére kirúgja magát a dolog. És így lett. 

Éppen vele készítettem interjút, amikor telefonáltál neki, hogy az amerikaiak meg akarják venni a filmet…

Végül egy francia forgalmazó vette meg, és szeretné Amerikába is vinni. Franciaország rajzfilmnagyhatalom, és ez a filmem is nyert Annecyban díjat, ami óriá­si boldogság. Itthon Kecskeméten is kapott néhány elismerést, többek közt a közönségdíjat, aminek azért örülök nagyon, mert a zsűrinek egymillió szempontja van, de a közönség ösztönösen dönt, és ha ilyen sok embernek tetszett a film, az azt jelenti, hogy valamit jól csinálhattunk. Nem könnyű elnyerni a nézők tetszését manapság, amikor mindenki a Walt Disney-mesék vizuális kultúrájához szokott, márpedig a hollywoodi filmstúdió­ban patikamérlegen számolják ki, mi hat legerősebben az emberek érzelmeire, és a rajzfilmjeikkel a kaszasikert célozzák meg. Én viszont a bensőmből dolgozom, az csak a hab a tortán, ha még tetszik is a közönségnek, ami kikerül a kezem alól.