Hogy miért volt minden más előbbre való? Miért beszéltünk annyit a családról? ­Miért volt fontos a geszterédi nagymama örökké imára kulcsolt keze? A szíjgyártó édesapa műhelyének szaga? Az apácarendek feloszlatása? Egy mentő érkezése? Az igazgató unokájának pesztrálása? Ezt próbáltuk Mariann-nal megfejteni. A módszerünk ezúttal: ő beszél, én időnként közbeszólok. 

– Nem előbbre való, de nekem minden onnan indult. Minden a családból. A kis és a sorsdöntő dolgok egyaránt ott csíráztak, onnan ágazott – de hányfelé az életünk! Ahhoz, hogy a manuálterápiáig eljussak, el kell mondanom, hogy azért akartam négy gyereket, mert a nagyanyám nyolc szüléséből négyen maradtak meg. Őket nevelték fel. Három fiút és az édesanyámat. És nekem valamiért beégett, hogy négy gyerekem lesz. Az okát nem tudom, hogy miért égett be. És négyen vannak a gyerekeink.

Rozs Mariann… Életemben akkor hallottam ezt a vezetéknevet először, amikor bemutatkozott. A rozs nekem kedves növényem. Alacsonyabb és barnább, mint a búza, keményebb a szalmája, kalásza szúrósabb, magja tömöttebb. A kenyér belőle nehezebb a búzakenyérnél, íze kissé savanykás. A kedvenc kenyerem a rozskenyér. Mariann ilyen. Mint egy frissen sült, megbízható, ropogós héjú, barna bélű, ízes rozskenyér. A fenti gondolatmenet csak az enyém, teljességgel szubjektív, minden tényt nélkülöz, Mariann akár ki is kérheti magának. (Azt mondta, nem kéri ki.) 

– És az a történet is beégett, hogy miért adták be édesanyámat az apácákhoz. Mély hitben éltek, nagyanyámat ritkán láttam, de akkor is az olvasót mondta. Mindent kiimádkozott nekem. A miértet csak sokkal később fejtettem meg. Szabolcsi kis falu, annyira kicsi, hogy a vonat messze, Tégláson áll meg. Ott szálltunk le a végtelenül lassú vonatról, ha Somogyból hozzájuk utaztunk. És Téglásról Geszterédig valahogy még el kellett jutni. Dohányt termesztettek. Nem nélkülöztek, de nem sok jutott. A három fiútestvér mind másfelé indul. A lány menjen a zárdába… Ott jó modort tanul, biztos élete lesz, s hátha bent marad. Egy gonddal kevesebb. Édesanyám, azt hiszem, joggal érezte, tőle szabadulni akartak. Mindig minden időben megfelelni… ez lett az élete. Így amikor ’47-ben feloszlatták az apácarendeket, és két öltözet ruhával az utcára került, nem tragédiának élte meg. Egyik fiútestvére, Pál befogadta a családjába, így került Pestre. A gyerekeket pesztrálta, aztán valami munkát is talált. 

„Apámnak volt egy tangóharmonikája”

Mariann telefonja, míg beszélgetünk, egyfolytában pittyeg. Holnap mindannyian lemennek a szülőfalujába. Ahol megvan a ház, a hatvanas évek Kádár-kockája, mellette a műhely és a kert, ahol valaha száz gyümölcsfa adta a termését. Gondolkoztak, mi legyen vele, eladják, megtartsák? Aztán ahogy a négy gyerek családos lett, mindenki becsülni kezdte a régi házat, ami sok mindent üzen: küszködést, hűséget, csalóka álmokat és reménykedő álmodókat, egy letűnt kor ezer örökségét. Minden megvan, lábosok, ágyak, sámli és a kredenc mindennel, ami kell. Holnaptól ott lesz az egész család, a négy gyerekük férjestől, feleségestől és a nyolc unoka. Hogyhogy ráérsz most itt beszélgetni? – kérdezem. Amúgy nem érek rá, feleli, de a férjem elengedett, most éppen otthon vasal, ő az örök megmentő, mondja Mariann. Közben jönnek az üzenetek: az egyik unoka a babáját kéri, hozza le, nehogy ott maradjon a nagyinál. Valaki gyereknek való utazóágyat keres… Tizennyolc ember, ha csak a szűk családot számolom.

A szülői ház Somogyban van, kilenc kilométerre a Balatontól, Kötcsén. Itt élt születésétől az a kislány, aki nem szerette, hogy az édesapja más, mint a falusi gazdák, a kislány, aki orvos akart lenni, akinek csak csutkababája volt, és a lyukasórák alatt az orvos gyerekeit meg az igazgató bácsi unokáját pesztrálta, és nem mert szólni, hogy ő inkább az iskolában szeretne lenni.  

– Az édesapám nagyhangú, kiabálós ember volt, de a szíve hatalmas. Amikor anyukámmal összehozták, már öreglegénynek számított. Szíjgyártó volt. Iparos. Nem akármilyen tudással. Gyönyörű lószerszámokat készített, messze környékről jöttek hozzá. Én meg azt szerettem volna, ha fiatal, és ha parasztember, mint a faluban mindenki. És ki nem állhattam a műhelye szagát… erős bőr- és lószag… de persze nem mondtam. Rá voltak szorulva a gazdák, becsülték, de valahogy nem tartozott közéjük. Ráadásul volt egy tangóharmonikája, s úgy játszott rajta, hogy minden hétvégén elhívták valahova: lagziba, szüretre, aratóünnepre, vendéglői vacsorára. Ő meg ment. Kimosdott, a hátára vette a harmonikát, felült a biciklire, s tekert Földvárra és környékére muzsikálni. Fogalom volt az édesapám, de nekem vasárnap lábujjhegyen kellett járni, hogy fel ne ébresszem. Emlékszem, anyu a szája elé tette az ujját, psszt, pssszt… Ötéves lehettem, amikor a házunkat építettük. Apu, amit lehetett, maga csinált, erővel, akaratosan. És belerokkant. Kórházba került. Azt hittem, meg fog halni. Egyedüli gyerek voltam, nagy fantáziavilággal. Faltam a könyveket. Rosszra gondoltam. De egy nap mentő jött és hazahozták, nagyjából gyógyultan. És akkor én elhatároztam, hogy ha az orvosok visszaadták az én apukámat, akkor én orvos leszek! 

„Miért nem leszel gyógytornász?”

A messzi kaposvári gimnáziumot az egyik unokanővére ajánlotta. Nem hitte, hogy felveszik, de sikerült. Biológia–kémia tagozatos lett, és kollégista. Az elején mindenért bocsánatot kért – fogalma sem volt, hogy mennyit ér ő, a falusi kislány. De a tanárok észrevették, és a társai is. Nekilódult a tanulásnak, és egy kicsit az életnek is. A kaposvári színház akkoriban élte az aranykorát. Minden előadást láttak – örökre megfertőződött a színház szeretetével. Csapatban járták a várost, zenét hallgattak, kiállítást néztek. A kollégista barátnőivel végül mindannyian segítő szakmákban dolgoznak. Van köztük két orvos, két gyógypedagógus és gyógytornász. 

– Érettségi után semmi más nem jött szóba, ezerrel készültem az orvosira. Egy nap ott voltam annál a nagybátyámnál, aki anyut valaha befogadta. Három egyetemista gyerekük volt, orvosnak, tanárnak, gyógytornásznak készültek. Beszélgettünk. Kérdezték, hogy képzelem el az életemet. Mondtam, hogy négy gyereket szeretnék. És hogy az orvosira jelentkezem Pécsre. Nem tudok elég hálás lenni az unokanővéremnek, aki akkor azt kérdezte: Négy gyerek? Hogy fogsz mellettük ügyelni? Éjszaka, ünnepeken? Hogy leszel mint orvos állandó készenlétben négy gyerek mellett? Miért nem leszel inkább gyógytornász? Ott is tudsz segíteni… Ezen mélyen elgondolkodtam. De akkor még azt se tudtam, mit csinál a gyógytornász. A bénákat lábra állítja?! Döntenem kellett. De ahhoz először el kellett gyászolnom az orvosi pályát… Nagyszerűen felkészültem, és tessék… Valahogy túltettem magam a csalódáson, amiben az is segített, hogy megtudtam, az egész országból kevés embert vesznek fel gyógytorna szakra. Harminchat embert! S én is köztük lehetnék?! Ez már kihívás volt! Nálam máig kulcsszó a kihívás. A felvételivel nem volt gondom, az az orvosira is elég lett volna. Az alkalmasságin nézték a tapintást, a mozgást, az artikulálást – megfeleltem. Gondoltam, megnézem, megcsinálom, közben kiderül, tetszik-e. Nagyszerű gyakorlóterepekre vittek minket: Füred, Szívkórház, rehabilitációs intézet – láttam, hogy gyógytornával rengeteget lehet javítani a betegek állapotán, kedélyén. 1985-ben megkaptam a gyógytornászdiplomát. És ekkor közbeszólt az élet, és jött a férjem. És én egyet éreztem, nekem baba kell! Gyerek! Család. Összeházasodtunk, és nemsokára megszületett a kislányunk, Kinga. 

Első munkahelyén, a János Kórház belgyógyászatán, nem szívesen kezdett. De kiderült, hogy égető szükség van rá, és ez már kihívás. Státuszba került, és a főorvos, aki látta, mekkora tűzzel kezd dolgozni, kialakíttatott egy tornatermet a számára. És amikor a sokadik infarktusos beteg került lényegesen jobb állapotba a torna hatására, akkor Mariann is belátta, hogy a legjobb helyre került. Akkor már egyik beteg hozta a másikat. Fogyasztó tornát állított össze, idősek számára kreált csoportot, és amikor nőknek szóló tornára kérték, akkor azt is elindította reggel hat órai kezdéssel. 

A káposztásmegyeri templom körül, ahová misére jártak, elindult mindenféle karitatív mozgalom. Mariann a tudását ajánlotta fel. Pályáztak, és a templom alagsorában most is használják azt a tornatermet, ahol rendszeres gyógytornát tartott: tartásjavító tornát, szeniortornát hatvan és nyolcvan év felett, kismama- és női tornát… Panni lányát ott szoptatta két gyakorlat között. Híre ment, mi mindenre képes. S annak is, hogy milyen hittel és tűzzel dolgozik a fiatal gyógytornász.

„Inkább tanulj!”

– Mindig megszólított valaki vagy valami. Amikor megvolt mind a négy gyerekünk, azt mondtam a férjemnek, vagy szülök egy ötödiket, vagy tanulok. Gábor, a férjem meg nem érdemelt ajándék. Hatan vannak testvérek, ő az elsőszülött, utána négy lány jött, és hatodiknak egy Down-testvér, egy fiú. Az édesapjuk meghalt. Gábor tizenöt éves kora óta a legbiztosabb támasz a családban, az öccsének gondnoka és máig jelen lévő, figyelmes támogatója. Versenyekre, túrákra viszi, Tamás a mi családunknak is része lett. Amikor az ötödik gyereket emlegettem, a férjem elgondolkodott, azt mondta, vigyázzunk, nézzük meg, hol tartunk, mit bírunk… Négy gyerek is nagy feladat. Inkább tanulj! És teljesen átvett tőlem, amit csak lehetett, apaként fürdőzött a család összetartásában, én meg nekiláttam! Akkoriban jöttek be az új ismeretek, például a manuálterápia. És behívtak, hogy jöjjek, rám gondoltak. Megtanultuk a gerinc alapos anatómiáját, a kézzel végzett ráhatás lehetőségeit, széles háttértudás kellett hozzá. De élmény volt tanulni, pedig kemény vizsgák voltak! És jött a gerincsérvesek speciális tornája, a McKenzie.­ A gyakorlott manuálterapeuta itt nagy előnyben van, tudja, ismeri, hogy nincs két egyforma gerinc, s az irány sem mindegy, hogy merre mozgatod. Egyik tudásomra épült a másik. Hívtak egy McKenzie-csoportba… Hónapokat tépelődtem… és megvártak. És most megint újba kezdtem: a kisbabatornába, vagy mondjuk így: kisbaba-mozgásrehabilitációba, az egész család ismeretében. Nem hittem, hogy ekkora szükség van rá. 

Egyszer Mariann rendelésén voltam, odabent egy kisbaba keservesen sírt. Aztán elhallgatott. Aztán megint rákezdte. El nem tudtam képzelni, mi zajlik ott bent. Amikor a fiatal pár a néhány hónapos babával elment, megkérdeztem, miért sírt a kicsi, és miért hallgatott el. Mariann így mesélte: 

– A kismamából sütött a bizonytalanság. Meg akart felelni nekem, a helyzetnek, a gyereknek, pedig csak egyet kellett volna tennie, a karjába venni, elengedni mindent, vele lenni. Amikor nála volt a baba, sírt, amikor átvettem, megnyugodott. Ezt se könnyű feldolgozni, de azt hiszem, a végére sok mindent meg tudtunk beszélni.

Egy másik alkalommal megvizsgált, én a tükör előtt álltam, és szörnyülködtem, milyen pilinckák a lábaim, pedig nem is olyan régen egész rendesek voltak. Mire Mariann: Miért nem azt köszönöd meg nekik, hogy ilyen hosszú ideig hoztak-vittek?! És még ma sem hagynak cserben! 

– Most, hogy sok kisbabás anyukát látok, megdöbbent, mennyire túlinformáltak, ezer ingerrel túlterheltek. S ettől a sok mindentől elbizonytalanodik még az is, aki egyszerű dolgokban hisz. Nem kell annyira mindent tudni. Egy gyerekvállalás nem egy projekt – ott ezer kiszámíthatatlan dolog jöhet –, egy baba ma jól alszik, holnap nehezebben, de ez még nem tragédia. Sok a halálosan fáradt kismama. Pedig egyik kisbaba sem azért jön a világra, hogy kikészítse az anyukáját. Ő csupán kötődni akar a mamájához, de egy mindenre azonnal reagáló, telefont kapkodó, üzenetet író zizis mamához nem lehet kötődni – ezt megérzik az egészen picik is. Sőt. Vagy azt látom, a nagymamák sokszor ránehezednek a fiatal családra, ott lihegnek a kismama nyomában, így csináld, nézd, te még ezt sem tudod, majd én, add csak ide… Ez így nem megy, meg kellene találniuk a szinkront a kisbabás családban. Vagy csak hozzák a komatálat, azzal legalább segítenek. Nemrég kezeltem egy hét hónapos babát az anyukájával. Itt volt a nagymama is velük. Csendesen volt jelen, tele megértéssel és elfogadással. Szereteterőt sugárzott, és nem akart semmit – még nekem is jó volt a közelében lenni. 

Névsor

Drága Mariann, most is egy tanfolyamon ülsz, de holnap már a születésnapi tortát sütöd, mert az minden ünnepeltnek jár. És mesélték, hogy a szerda a te napod, akkor mindenki beadhatja hozzátok a gyerekét, „nyitva vagytok” Gáborral huszonnégy órán át. 

Jöhet a Kinga–Domonkos családból a hároméves Panka és a nyolc hónapos Janka. Jöhet a Kristóf–Kriszti családból a kilencéves Bendegúz, a hatéves Boglárka, a hároméves Boróka, a négy hónapos Boldizsár. És várjátok a Panni–Andris családból a mindjárt ötéves Zalánt és a hároméves Mirát. A Zoli–Anna család is jöhet – ők még gyerek nélkül. 

Igazad van, Mariann, minden a családból érkezik. Hogy ennyifelé ágazott a négy gyereketek – az is. Hogy hivatásod lehetett gyógytornásszá lenni – az is. Aki nem hiszi, kezdje elölről a történetedet.  

Fotó: Szász Marcell