Amikor Kr. u. 105-ben Caj Lun eperfakérget, kendert és textilrongyot őrölt porrá, áztatott vízbe, hogy azután vékony rétegekben, nagy lapokban kiszárítsa az így keletkezett anyagot, nem sejthette – de azért reménykedett benne –, hogy valami jelentőset sikerül alkotnia. Így is történt: az ő nevéhez kapcsolja ugyanis a történetírás a papír feltalálását. Egész könyvsorozatot lehetne írni ennek az érdekes anyagnak a történetéről, amely egymaga forradalmasította a tudományt, a művészetet és a szórakozást – papír nélkül nem lenne például könyvnyomtatás, ahogy a Nők Lapja sem.
Ebben a cikkben a papírnak egy egészen érdekes tulajdonságáról fogunk beszélni, miszerint ha meghajtják, nem törik el, és megőrzi az alakját. Más szóval a papír alkalmas arra, hogy két dimenzióból hármat csináljunk, azaz egy síkbeli alakzatból térbelit. Aki hajtogatott már sótartót, papírcsákót vagy papírrepülőt, az tudja, miről van szó.
A művészi szintre emelt papírhajtogatást pedig úgy hívják, hogy origami. Ez egy japán eredetű szóösszetétel, ahol az „ori” azt jelenti, hogy hajtogatni, a „gami” pedig – amint azt a kedves olvasó már rég kitalálta – azt, hogy papír. Noha a papírhajtogatás vallási rituáléját – ahogy majdnem minden mást is – a japánok valószínűleg a kínaiaktól vették át, önálló művészeti ággá az origami a szigetországban vált. Eredetileg az origami egy négyzet alakú, a két oldalán eltérő színű, viszonylag vékony papírlapból készült, amelyet sem vágni, sem ragasztani nem volt szabad. Azóta természetesen számos új technika is megjelent, amelyek során más formájú vagy minőségű papírt használnak, amelyet vágnak, esetleg ragasztanak, sőt papír helyett alkalmazhatnak alufóliát vagy egyéb formatartó anyagot is. Minden újítás ellenére azonban a 6. század óta – ki tudja, miért – a papírdaru-hajtogatás az origami legnépszerűbb formája, ahol a daru természetesen nem az emelőgépet, hanem a madarat jelenti. „A papírdaru története mély és erőteljes, szimbolikája pedig a remény és a feltétel nélküli szeretet megindító üzenete” – írja Abhinn Gupta origamikutató. Biztosan így van.
Japán egészen az 1860-as évekig a nagyvilágtól teljesen elzárkózva élt, ám akkor megnyitotta határait, és ezzel az origami művészete is elindulhatott világhódító útjára. Talán hihetetlennek hangzik, de az első origamikiállításra a szigetországon kívül csak 1955-ben került sor, méghozzá a hollandiai Stedelijk Múzeumban, szóval európai mércével mérve egy rendkívül fiatal művészeti ágról van szó.
Az alkotás fontosabb, mint a végeredmény
Nemzetközileg elismertté az origamit Josizava Akira tette. Josizava 1911-ben született Kaminokavában, és nyugodtan mondhatjuk, hogy az origami szerelmese volt. Fiatalon még Tokióban dolgozott egy gépgyárban, de az 1930-as években otthagyta a munkáját, hogy az egész életét a papírhajtogatásnak szentelhesse. Elkötelezettségét siker koronázta: két évtized múlva már hivatalosan is origami-modelltervezőként dolgozott, ez jelentette a megélhetését is. Számtalan új technika és újítás köthető a nevéhez. Például ő demokratizálta az origami művészetét azzal, hogy bevezette a hajtogatásjelölések szisztematikus rendszerét, ami bárki számára – legyen kezdő vagy haladó – lehetővé teszi a hajtogatás mesterségének elsajátítását. Josizava úttörő szerepet játszott az úgynevezett nedves hajtogatás néven ismert technika kifejlesztésében is.
Élete során több mint ötvenezer (!) origamifigurát készített. Ezek túlnyomó többsége sajnos elveszett, könyveiben ugyanis csak néhány száz modellt dokumentált. „Amikor hajtogatsz, az alkotás folyamata sokkal fontosabb, mint a végeredmény. Amikor szorgos a kéz, megnyugszik a szív” – vallotta Josizava, aki nemcsak mondta, hanem élte is, amit tanított: kilencvennégy éves korában nagy békességben lépett át az örök papírmezőkre.
Korábban már röviden említettük, hogy az origami eredetileg rituális tevékenység volt, de a természetfelettihez való kapcsolódása mind a mai napig megmaradt. Japánban továbbra is él a hit, hogy aki ezer darumadarat hajtogat, annak bármely kívánsága teljesül. Országszerte ismert Szaszaki Szadako legendája. A kislány mindössze kétéves volt, amikor a második világháború végén az amerikaiak atombombát dobtak Hirosimára. Szadako túlélte a támadást, de leukémiás lett. A barátai kérésére papírdaruk hajtogatásába kezdett, hogy meggyógyulhasson. Mivel akkoriban ritka dolog volt Japánban a papír, a kislány gyógyszeresdobozokból és csomagolópapírból is hajtogatott madarakat. Sajnos nem járt sikerrel, 644 daruig jutott, mielőtt meghalt volna. A barátai aztán az emlékére elkészítették a maradékot. Szadako sírja azóta emlékhely lett, ahová milliószámra érkeznek a darumadarak szerte Japánból.
