A közös családi nyaralás helyszínének eldöntése nem egyszerű kérdés, mert elég sokan vagyunk, és sajnos mindenkinek van véleménye. Ezt is, mint minden demokratikus folyamatot, hosszas tárgyalások előzik meg, és alapvető döntésképtelenség jellemzi, míg a végén valahogy magától elrendeződik a dolog. Mindig őszintén irigyeltem azokat az embereket, akik már decemberben tudják, hova mennek nyáron pihenni (és már augusztusban beszerzik a karácsonyi ajándékokat). Ez nekünk nem megy, volt már olyan is, hogy előző este még nem tudtuk, másnap hova indulunk. (Ezek az úgynevezett Szentlélek-túrák, amikor a döntést kiengedjük a kezünkből, és rábízzuk a körülményekre. Általában jól szoktunk kijönni belőle, de van, hogy nem.)

Szóval többnyire heves vitatkozás előzi meg, hova menjünk családilag nyaralni, hogy aztán rábízzuk a véletlenre. Van, akinek nagyon nehéz a kedvében járni. Berni lányom közéjük tartozik. 

– Tati, ne menjünk külföldre, mert ott mindenki más nyelven beszél, és azt én nem értem. 

– Éppen azért tanulunk nyelveket, hogy más emberekkel is tudjunk beszélgetni, és azt külföldön tudod a legjobban gyakorolni. 

– De én más emberekkel is magyarul akarok beszélni. Meg külföldön minden más, nem olyan, mint itthon. 

– Bernikém, éppen ezért megyünk nyaralni, hogy ne ugyanolyan legyen, mint itthon. 

– De Tati, én csak azt szeretem, amit ismerek. A tengert meg különösen utálom.

– Tényleg? És miért? 

– Mert tele van mindenféle veszélyes állatokkal, cápával, medúzával meg tüskés halakkal. Az ember bemegy a vízbe, és azt se tudja, mi úszkál alatta. 

– Rendben, Bernikém, ha a tengert nem szereted, akkor megyünk a hegyekbe. 

– Az se jó, mert ott jön a medve. Meg kirándulni kell, és azt én utálom. Akkor már jobb a tenger.