Nézzük a most népszerű romantikus könyveket! Többségében a harmincas-negyvenes hősnő egy csapás (szerelmi csalódás, haláleset) hatására úgy dönt, hogy otthagyja a jól fizető, emberpróbáló munkáját (marketing, könyvelés, ügyvédi iroda), és végre megvalósítja a régi álmát (cukrászda, könyvesbolt, kisvendéglő). A történetek elengedhetetlen hozzávalója a sármos idegen, a kisvárosi miliő és a támogató baráti kör. Hiába tudjuk, hogy ez csak fikció, a fejünkben ott motoszkál, hogy milyen csodás lehet ilyen vaníliáscukor-illatú idillben élni. A valóság azonban ennél sokkal prózaibb. 

Amikor Tál Mariannt, a JOB Személyzeti Tanácsadó Kft. munkatársát arról kérdezem, mi veszi rá az embereket a váltásra, azt mondja, szomorú lesz a válasza. 

– Jellemzően a krízis kényszeríti ki, hogy újfajta munkába kezdjen az ember élete delén. Akit negyven-ötven évesen elbocsátanak, annak még mindig annyi ideje van a nyugdíjig, hogy muszáj dolgoznia. Nagy multicégeknél fordul elő az outplacement, ami azt jelenti, hogy amikor sok év után elküld valakit a vállalat, akkor fizetnek egy tanácsadó cégnek, hogy segítse az alkalmazottat az útkeresésben. Ez vonatkozik az olyan prózai feladatokra is, hogy hogyan kell megírni egy önéletrajzot, miképp érdemes állásra jelentkezni, milyen álláskereső fórumot hogyan kell használni. Ennek keretében biztosítanak pszichológusi konzultációt,­ csináltatnak személyiségtesztet is. A magyarokból sajnos általában hiány­zik a bátorság. Negyven és negyvenöt év között még ideális a váltás, akkor már van tapasztalat, önismeret, és megvan a szükséges energia valami újba belevágni. De már ilyenkor is benne van a pakliban, hogy egy időre lejjebb kell adni az egzisztenciából, mert az biztosan nem fog menni, hogy hétfőről keddre az új szakmában ugyanannyit fog valaki keresni. Ötven fölött ez még nehezebb, mert sajnos továbbra sem jó a cégek felvevőképessége az idősebb korosztályra. Akik elveszítették a munkájukat, elkeseredetten szembesülnek azzal, mennyire megalázó, hogy nem válaszolnak a pályázatukra, be sem hívják őket interjúra, hogy nem kellenek. Logikus volna ezeket a tapasztalattal rendelkező, rutinos embereket foglalkoztatni, megvan bennük a tenni akarás, a gyerekeik már felnőttek, nagyon jó munkaerők, mégis kicsi irántuk az érdeklődés. Páran ilyenkor látnak esélyt arra, hogy megvalósítsák egy régi álmukat, és vállalkozást építsenek a hobbijukra, legyen az a sütés, a borászkodás, a barkácsolás, de ebbe is bele kell kalkulálni jó pár évet, mire kialakul a vevőkör.

CSALÁDI ÖSSZEFOGÁS

Pápainé Szalóki Aranka évtizedeken keresztül dolgozott nyomdaipari kereskedőként Gyomaendrődön, havi háromezer kilométert vezetett, folyamatosan tárgyalt, értekezletekre járt. Ám a pandémia átrendezte az iparágat.

– 2021 februárjában szóltak, hogy már nincs szükség a munkámra. Nem sokkal előtte a férjemet leszázalékolták, és ahogy kirúgtak, elkaptam a Covidot, négy hétig talpra sem tudtam állni. A háziorvosunk könyörgött, hogy tereljem el a figyelmem, így találtam rá a Pinteresten a macaronokra. Néztem, hogy milyen színesek, és nyomdászszemmel rögtön az jutott eszembe, hogy de szépen lehetne fotózni. A nagyobbik lányom, Rita, Balatonfüreden dolgozott akkoriban cukrászként, és megígérte, hogy amint meggyógyulok, sütünk együtt macaront. Nem vártam meg, nekiálltam a kis kézi habverőmmel. Nem sikerült rögtön, de nem adtam fel, kölcsönkértem anyósom negyvenéves ETA habverőjét, azzal is próbálkoztam. Két hónap alatt jó pár kiló felszaladt, mert sajnáltam kidobni a selejtet. Ahogy egyre szebbek lettek a sütik, örömömben feltettem a képeket a Face­bookra. Megtetszett az ismerősöknek, és elkezdtek rendelni. Tízet, húszat, harmincat egy esküvőre, én meg sírva ültem a sütő előtt, hogy sikerül-e. A lányom felismerte, hogy ebből lehetne valami komolyabb is, küldött hőmérőt, különböző eszközöket, majd hazaköltözött, és vett speciális hűtőt, sütőt, ma már gond nélkül elkészítünk háromezer darabot is. Kellett az ő cukrászgondolkodása, nekem pedig el kellett fogadnom, hogy bár én vagyok az anyja, ő jobban ismeri a szakmát. A váltáshoz elengedhetetlen az alázat. Családi összefogás nélkül nem ment volna. A kertünkben rengeteg vegyszermentes gyümölcsöt termelünk, erre építettünk, ebből készítjük a gyümölcsvelőt a ganache-hoz. Kikísérleteztük a saját receptünket, átalakítottuk a konyhát, de mára kinőttük, ezért jövő hónaptól bérlünk egy műhelyt. Járunk fesztiválokra, rendelik a termékeinket esküvőkre, rendezvényekre, ajándékba. Sokat költöttünk marketingre, mert manapság másképp nem megy, lehetsz te a legjobb, ha nem tudnak rólad. El sem hiszem, hogy két év alatt idáig jutottunk, és még rengeteg tervünk van. Látványműhelyünk lesz, átadópulttal, és ősztől workshopokat is tartunk. Álomszerű az egész, de mi azért folyamatosan számolunk, kalkulálunk. Vigyázni kell, mert az ember bármennyi pénzt bele tudna tolni egy ilyen vállalkozásba, ám észnél kell lenni.

PRÓ ÉS KONTRA

Életük közepén sokan mérlegre teszik a különböző szerepeiket, megvizsgálják, mennyire érzik jól magukat a testükben, a párkapcsolatukban, a munkájukban. Azokban a családokban, ahol megengedi a költségvetés, hogy az egyik felnőtt egy ideig kevesebbet keressen, ideális körülmények alakulhatnak ki a váltásra. Nem szabad azonban tervezés nélkül belevágni valamibe, pontosan fel kell mérni, mennyi idő, energia és pénzráfordítás kell az álom megvalósításához. Nehezebb annak, aki száznyolcvan fokot akar fordulni egy lépésben, eleinte praktikusabb egymás mellett végezni a régi és az új szakmát. Menet közben kiderül, vajon hosszú távon fenntartható-e az új munka, tényleg annyira tetszik-e, és közben érdemes folyamatosan monitoroznunk magunkat, felülbírálni a saját vágyainkat. Újratervezni vagy félbehagyni valamit egyáltalán nem jelent kudarcot. Jól példázza ezt Mária története, aki televíziós szerkesztőként dolgozott, amikor negyvenhat évesen beiratkozott a tanítóképzőre, ám nem fejezte be a képzést. 

– Mindig rajongtam a kisgyerekekért, ragyogó szemmel, kíváncsian mennek iskolába, én pedig szerettem volna ezt a lelkesedést megtartani bennük. Sok időt töltöttem a fiaim iskolájában, gyakran hívtak a tanárok, jártam be felügyelni, nagyon jól éreztem magam a kicsikkel a kirándulásokon, délutáni programokon, rendezvényeken. Beiratkoztam a tanítóképzőre, de a nyolc félévből végül csak ötöt végeztem el. Élveztem, hogy újra tanulok, fiatalokkal vagyok, hogy iskolai közegben partnerként kezelnek. Egy idő után azonban összeegyeztethetetlen lett a sok feladat, nem volt rá mód, hogy a munkám mellett végezhessem a gyakorlatot. Most sem gondolom, hogy kidobott idő és energia volt, sokat adott nekem, feltöltöttek az élmények, nagy öröm volt, hogy ezt a magam kedvéért csináltam. Nehezen engedtem el, mert korábban semmit nem hagytam félbe, de mára megbékéltem a döntésemmel, és örülök, hogy így alakult. Ha meg sem próbálom, akkor valószínűleg örök életemben bántam volna.