A Doktornőt rég ismerem. Még abból az időből, amikor anyut infarktussal kórházba vitték. A jó sorsunk adta, hogy hozzá került, ő vette föl az osztályára. Azóta tudom, azok közül az orvosok közül való, akire behunyt szemmel rábízom magam.

– Az édesanyja szerencsés alkat, nyolcvanhat év, jó idegek, szívós szervezet, erős akarat és sokat bíró szív – mondta a Doktornő. 

Néhány nap után, amikor jobban megismerte a betegét, katéteres beavatkozással értágítást javasolt. Az operáló orvos támogatta az ötletét. Emlékszem, álltunk anyuval a folyosón, mellettünk a két orvos összenézett. A Doktornő belekarolt az én törődött anyukámba.

– Margit néni, félelem helyett egy kicsi bizalmat. Anélkül nem megy… Az egyik ér elment, de a másik talán tágítható. Meglátjuk… 

Így lett. Milyen nagy élvezettel mesélte a mamám már otthon a kalandját, ahogy a műtétet nevezte. „Csak egy kis szúrást éreztem, aztán már csak az orvos hangját hallottam: »Asszonyom, még két milliméter, és bent vagyok a szívben…« Érdekes, egyáltalán nem féltem… Az orvos kis idő múlva megint megszólalt, sose felejtem el, amit mondott: »Asszonyom, jelentem, vehet egy új télikabátot!«” 

Amikor hazajöhetett, szorongattam a zárójelentést, és éreztem, hogy haladékot kaptunk. Az ajtóban a Doktornő, aki ki tudja, hány ember szívét és sorsát hordozza, halkan súgta utánunk: „Lett még egy kis idejük… használják jól.”

Szóval, a Doktornővel nem új keletű az ismeretségünk. Az évek során is volt még néhány találkozásunk. Most legutóbb, mindenféle vizsgálat szünetében könyvekről, életről, érkező unokákról, hivatásról beszélgettünk. Egy egészen fiatal, fehér köpenyes orvosnő kopogott be, valakinek a leletét hozta. Amikor kiment, a Doktornő a rá jellemző hirtelen fordulattal rám ­nézett.

– Emlékszel a Holle anyó meséjére? Nekem számtalanszor eszembe jut itt, a kórházban. És tudod, miért? Mert ma ugyanúgy érvényes ez a történet, mint valamikor régen. A szorgalmas lány és a lusta lány. A szorgalmas nem restell mindent megcsinálni, amit az élet elé hoz.