Egy zuglói házban ülök az étkezőasztalnál, előttem tejeskávé. Legnagyobb meseírónk százéves bútorai vesznek körül, a karosszéke, a dohányzóasztala, a könyvei. Egy verset hallgatok, amelyet Benedek Elek írt, és az ükunokája szavalja most nekem. Megrendítő élmény. Nem csak azért, mert váratlanul ér, hiszen mostanában nem szoktak csak úgy verseket idézni egymásnak az emberek beszélgetés közben. És nem is azért, mert Orsi gyönyörűen és átéléssel, ugyanakkor teljes természetességgel szaval, mintha magától értetődő lenne, hogy a kávéhoz cukor és vers is jár. Hanem azért, mert egyszerre megértem, miért fontos és nélkülözhetetlen az, amit Orsi csinál. Neki is köszönhetjük, hogy Benedek Elek ma is itt van közöttünk.
– Kisbaconban születtem, abban a székelyföldi kúriában, ahol Elek apó száz évvel ezelőtt élt és alkotott. Középen van a Benedek Elek-emlékház, az egyik oldalában most is a szüleim élnek, a másik oldalában pedig a nagynéném a családjával. Kiskoromban egy ajtó választott el az emlékháztól, sokszor Elek apó asztalánál írogattam, a jó hűvösben. A falon ott lógott ükapám fényképe, tisztán emlékszem, hogy mindig odafordultam és köszöntem neki: „Szervusz, apó!” Beleszülettem Tündérországba. Elmondhatatlan az a miliő, ami a faluban van, a ház, a park, az erdő, a hegy, a kő, a patak… Minden mesél. Nem is csoda, ha mesemondóvá válik ott az ember. Én így nőttem fel, csodálatos gyerekkorom volt – idézi fel Orsi, miközben körbevezet a budapesti házban, és megmutatja a Kisbaconból magával hozott bútorokat és tárgyakat.
– Persze „a nagy mesélő” leszármazottjának lenni felelősséggel is jár, amit gyerekként néha nehezen éltem meg. A faluban példát kellett mutassunk a többi embernek. A tanító néni pedig mindenre azt mondta, hogy „neked ezt tudnod kell”. Nem csak ükapám dolgait, mást is. Érdekes, hogy Elek apó meséin nőttem fel, és csak tizennyolc éves koromban jöttem rá, mennyire izgalmasak a versei is, sokat közülük első olvasásra tudtam kívülről. Nem állt tőlem távol a zene sem – édesanyám opera-énekesnő volt –, többnyire magamtól tanultam meg hangszeren játszani, először alt és szoprán furulyán, majd gitáron – mondja.
Ehhez képest meglepetésként ér, hogy a mesemondó-előadóművész Orsi majdnem jogász lett. Felmenői között sok az orvos, és szülei őt is erre a pályára szánták, de legalábbis valami „rendes” szakmát szerettek volna neki, ezért beiratkozott a jogi egyetemre. Négy évet elvégzett, de végül nem államvizsgázott le. Édesanyja ráhagyta, édesapja viszont eleinte aggódott, „mit szólnak majd a faluban”, eközben Orsi titokban már sikeresen felvételizett a kolozsvári bábszínész szakra.
– Nem tudtam jó bábokat készíteni, mindig azt mondták, hogy csak azért engednek át a vizsgákon, mert tehetséges vagyok a színpadon, de a kézügyességem nulla. Volt bábkészítésóránk, de én olyan hülye voltam hozzá, mint a hagyma! Engem csak a mese érdekelt – vallja be nevetve.
ÉLŐ ÖRÖKSÉG
Miután Sepsiszentgyörgyön és Kolozsvárott kipróbálta magát bábszínészként, Orsi Budapesten folytatta színművészeti és előadó-művészeti tanulmányait. Eközben egyre inkább formálódott benne, hogyan lehetne ükapja szellemi hagyatékát feldolgozni és megőrizni. Bántotta, hogy Benedek Eleket csak meseíróként ismeri a nagyközönség, miközben számos verset, lányregényt és történelmi regényt is írt.
– Azt gondolom, mindannyian Elek apó unokái vagyunk, te is, én is, mindegyikünk. De az egyenes ági leszármazottaknak kötelessége valamit tenni is érte.
Nagyon sablonos, amit mondok, de igaz: nem az hal meg, akit eltemetnek, hanem akit elfelednek. Úgyhogy kitaláltam egy olyan előadást, amely méltón őrzi ükapám emlékét. A verseiből és a meséiből adok elő, gitárral és furulyával kísérve – mondja.
Orsinak nincs két egyforma fellépése, a hallgatóság életkorától is függ, mit válogat be a műsorba. Előad felnőtteknek, valamint óvodák és iskolák is hívják, éppúgy tart rendhagyó irodalomórát, mint csörgőkkel kísért zenés foglalkozást a legkisebbeknek. Egy „mozgó múzeumot” is létrehozott a családi archívumban fellelt fotókból és könyvekből, amellyel be tudja járni az egész országot.
– Rengeteg Benedek Elek-könyvem van, nemcsak örököltem, hanem szenvedélyemmé vált, hogy aukciókon és antikváriumokban is kutatom ezeket. Nekem most már jóval több kötetem van, mint amennyi a kisbaconi emlékházban található. Nyugodtan szagolj bele, nézd meg, milyen illatuk van még most is! – dugja az orrom alá lelkesen a több mint százéves kiadványokat.
Orsi ezenkívül száz egyéb módon gondozza a Benedek Elek-örökséget. Kötetbe rendezte ükapja lírai költeményeit (Kisbaconi versek), lemezt adott ki Vén fa árnyékában címmel, amelyen a mesék mellett saját maga által megzenésített Benedek Elek-versek is szerepelnek, később ezt két meselemez és egy karácsonyi album is követte. Férjével közösen egy fotóalbumot is megjelentettek, amely a sokak fejében csak egy mosolygós, fehér szakállas öregúrként élő Benedek Elek más arcait is megmutatja. Készül a legfrissebb könyv, amely a mesemondó új oldalával ismertet meg: kevesen tudják, hogy naptárkészítő is volt, az 1900-as évek elején az Athenaeum és Pallas kiadók szinte minden képes kalendáriuma az ő szerkesztésében jelent meg. Emellett Orsi évek óta családfakutatással is foglalkozik, és igyekszik megtalálni Elek apó valamennyi egyenes ági és oldalági rokonát. Régi vágya egy találkozót szervezni az összes élő Benedek-leszármazottnak, de rengetegen vannak
– Magyországon és Erdélyben egyaránt –, úgyhogy a létszám és a helyszín megtalálása egyelőre nagy fejtörést okoz.
BACON, BOSTON, BUDAPEST
Évek óta ezen a tengelyen mozog Orsi és családja. Bostonba anatómusprofesszor férje, dr. Nagy Nándor révén kerültek, aki a Harvard Egyetem meghívott előadója, valamint őssejtkutatóként dolgozik az ottani kórháznál. Ő is erdélyi, annak idején kilenc kilométerre lakott Orsiéktól, de ott sosem futottak össze, nem is ismerték egymást. Budapesten találkoztak először, a Klinikák metróállomásnál, és azóta, immáron huszonegy éve együtt vannak. Mesébe illő történet!
– Több részletben éltünk Bostonban, ha összeadjuk, eddig összesen nyolc évet. Ott sem hagytam abba a Benedek Elek-hagyaték kutatását, képes voltam a Harvard könyvtárán keresztül lekérni iratokat – meséli Orsi nevetve. – Emellett pedig gitárt és furulyát oktattam a Bartók Béla Bostoni Magyar Iskola és Óvodában (a Boskolában) tanuló gyerekeknek, a csángótól a magyar népdalig mindent megmutattam nekik. Soha nem mondtam, hogy kinek az ükunokája vagyok. Ez csak sokára derült ki, mert amikor megkérdezik, hogy mivel foglalkozom, ez óhatatlanul szóba kerül – teszi hozzá.
Orsi három gyerek mellett dolgozik, a fellépéseket igyekszik hétvégére időzíteni, egyébként pedig éjszakánként várja a munka az asztalánál, amikor már mindenki alszik. Napközben nem akarja a családtól elvenni az időt. Legidősebb gyermeke, Flóra Bostonban kezdte az iskolát – anyanyelvi szinten beszél angolul –, a két kicsi, Villő és Elek pedig kint született. Orsi az amerikai tartózkodások ideje alatt extra figyelmet fordított arra, hogy a gyerekek magyar nyelvtudása megfelelően fejlődjön, illetve ne szenvedjen csorbát, de ez nem volt könnyű feladat.
– Egy játszótér mellett laktunk, és amikor Flóra kicsi volt, reggeltől estig kint voltunk.
Az ottaniak el is nevezték Flóra-játszótérnek, mert gyakorlatilag mi nyitottuk és mi zártuk a helyet. Hiába szóltam magyarul a lányomnak, hogy most már ideje hazamenni, mindig angolul válaszolt, hogy ne rekessze ki a barátait. A férjemmel akkor fogalmazódott meg bennünk a kérdés, hogy tényleg így szeretnénk-e felnevelni a gyerekünket. Tényleg jó-e ez így, hogy egy nagy magyar író leszármazottja bizonyos helyzetekben nem akar magyarul megszólalni. A hétvégi iskolában is azt láttam, hogy rengeteg magyar szülő küzd ezzel. Hiába a magyar nyelvet tanítottuk ott, a szünetben bizony sokszor előfordult, hogy a gyerekek angolul beszéltek egymással. Ilyen körülmények között nehéz megtartani az identitásodat, nehéz így magyarnak lenni – tűnődik.
A háromlaki élet most éppen szünetel, Orsiék néhány éve itthon vannak, először a koronavírus-járvány, aztán Orsi munkája nem engedte őket vissza Bostonba. A gyerekek a Városligeti Két Tanítási Nyelvű Általános Iskolába járnak, ahová Benedek Elek lányai is egy évszázaddal ezelőtt. Ezen kívül is sok a párhuzam Orsi és Elek apó élete között.
– Ugyanott születtünk, mindketten Budapestre kerültünk, és itt teljesedtünk ki, még az egykori pesti otthonainkat is csak pár utca választja el egymástól. Ő aztán visszaköltözött Erdélybe, pont akkor, amikor mindenki más elfelé jött onnan. Nem tudom, velem mi lesz, de valószínűleg nekem is az a sorsom, hogy ha máskor nem, idős koromra visszatérjek a kisbaconi szülőházba.
Fotó: Családi Archívum, MTI, Benedek Elek emlékház facebook