Egy zuglói házban ülök az étkezőasztalnál, előttem tejeskávé. Legnagyobb meseírónk százéves bútorai vesznek körül, a karosszéke, a dohányzóasztala, a könyvei. Egy verset hallgatok, amelyet Benedek Elek írt, és az ükuno­kája szavalja most nekem. Megrendítő élmény. Nem csak azért, mert váratlanul ér, hiszen mostanában nem szoktak csak úgy verseket idézni egymásnak az emberek beszélgetés közben. És nem is azért, mert Orsi gyönyörűen és átéléssel, ugyanakkor teljes természetességgel szaval, mintha magától értetődő lenne, hogy a kávéhoz cukor és vers is jár. Hanem azért, mert egyszerre megértem, miért fontos és nélkülözhetetlen az, amit Orsi csinál. Neki is köszönhetjük, hogy Benedek Elek ma is itt van közöttünk.

– Kisbaconban születtem, abban a székelyföldi kúriá­ban, ahol Elek apó száz évvel ezelőtt élt és alkotott. ­Középen van a Benedek Elek-emlékház, az egyik oldalában most is a szüleim élnek, a másik oldalában pedig a nagynéném a családjával. Kiskoromban egy ajtó választott el az emlékháztól, sokszor Elek apó asztalánál írogattam, a jó hűvösben. A falon ott lógott ükapám fényképe, tisztán emlékszem, hogy mindig odafordultam és köszöntem neki: „Szervusz, apó!” Beleszülettem Tündérországba. Elmondhatatlan az a miliő, ami a faluban van, a ház, a park, az erdő, a hegy, a kő, a patak… Minden mesél. Nem is csoda, ha mesemondóvá válik ott az ember. Én így nőttem fel, csodálatos gyerekkorom volt – idézi fel Orsi, miközben körbevezet a budapesti házban, és megmutatja a Kisbaconból magával hozott bútorokat és tárgyakat.

– Persze „a nagy mesélő” leszármazottjának lenni felelősséggel is jár, amit gyerekként néha nehezen éltem meg. A faluban példát kellett mutassunk a többi embernek. A tanító néni pedig mindenre azt mondta, hogy „neked ezt tudnod kell”. Nem csak ükapám dolgait, mást is. Érdekes, hogy Elek apó meséin nőttem fel, és csak tizen­nyolc éves koromban jöttem rá, mennyire izgalmasak a versei is, sokat közülük első olvasásra tudtam kívülről. Nem állt tőlem távol a zene sem – édesanyám opera-énekesnő volt –, többnyire magamtól tanultam meg hangszeren játszani, először alt és szoprán furulyán, majd gitáron – mondja.

Ehhez képest meglepetésként ér, hogy a mesemondó-előadóművész Orsi majdnem jogász lett. Felmenői között sok az orvos, és szülei őt is erre a pályára szánták, de legalábbis valami „rendes” szakmát szerettek volna neki, ezért beiratkozott a jogi egyetemre. Négy évet elvégzett, de végül nem államvizsgázott le. Édesanyja ráhagyta, édesapja viszont eleinte aggódott, „mit szólnak majd a faluban”, eközben Orsi titokban már sikeresen felvételizett a kolozsvári bábszínész szakra. 

– Nem tudtam jó bábokat készíteni, mindig azt mondták, hogy csak azért engednek át a vizsgákon, mert tehetséges vagyok a színpadon, de a kézügyességem nulla. Volt bábkészítésóránk, de én olyan hülye voltam hozzá, mint a hagyma! Engem csak a mese érdekelt – vallja be nevetve. 

ÉLŐ ÖRÖKSÉG

Miután Sepsiszentgyörgyön és Kolozsvárott kipróbálta magát bábszínészként, Orsi Budapesten folytatta színművészeti és előadó-művészeti tanulmányait. Eközben egyre inkább formálódott benne, hogyan lehetne ükapja szellemi hagyatékát feldolgozni és megőrizni. Bántotta, hogy Benedek Eleket csak meseíróként ismeri a nagyközönség, miközben számos verset, lányregényt és történelmi regényt is írt.

– Azt gondolom, mindannyian Elek apó unokái vagyunk, te is, én is, mindegyikünk. De az egyenes ági leszármazottaknak kötelessége valamit tenni is érte.
Nagyon sablonos, amit mondok, de igaz: nem az hal meg, akit eltemetnek, hanem akit elfelednek. Úgyhogy kitaláltam egy olyan előadást, amely méltón őrzi ükapám emlékét. A verseiből és a meséiből adok elő, gitárral és furulyával kísérve – mondja.

Orsinak nincs két egyforma fellépése, a hallgatóság életkorától is függ, mit válogat be a műsorba. Előad felnőtteknek, valamint óvodák és iskolák is hívják, éppúgy tart rendhagyó irodalomórát, mint csörgőkkel kísért zenés foglalkozást a legkisebbeknek. Egy „mozgó múzeumot” is létrehozott a családi archívumban fellelt fotókból és könyvekből, amellyel be tudja járni az egész országot.

– Rengeteg Benedek Elek-könyvem van, nemcsak örököltem, hanem szenvedélyemmé vált, hogy aukciókon és antikváriumokban is kutatom ezeket. Nekem most már jóval több kötetem van, mint amennyi a kisbaconi emlékházban található. Nyugodtan szagolj bele, nézd meg, milyen illatuk van még most is! – dugja az orrom alá lelkesen a több mint százéves kiadványokat.