Gaudítól a kínzókamráig – Kantábriai kisvárosok
Az A8-as autópályáról könnyedén elérhető kisvárosok mindegyike egy-egy gyöngyszem. Akik a compostelai zarándokút északi csapását választják, azoknak éppen ezeken keresztül vezet az útjuk. Magunk is gyakran láttunk vándorokat, akiknek hátizsákján ott fityegett a Szent Jakab-kagyló, a zarándokút jelképe, engem pedig elfogott az irigység és a vágy: begyömöszölni a legfontosabbakat egy pakkba, felkapni egy kényelmes szandált, szembenézni a félelmekkel, és csak menni, menni… önmagunk felé.
A comillasi neogótikus Sobrellano-palota egy-két spanyol horrorfilmben is feltűnik, a fiatal Gaudí által tervezett El Capricho-villában pedig minden részletet érdemes megcsodálni, a hatalmas kerti hortenziákról nem is beszélve. San Vicente de la Barquera többek között a fapadlós, 13. századi, gyönyörű katedrálisával bűvölt el. A kedvencünk azonban Santillana del Mar lett macskaköves utcáival, apró kézműves boltocskáival. Ha már ott voltunk, nem hagyhattam ki a véletlenül felfedezett Museo de la Torturát, ezt a kicsi múzeumot, amely a spanyol inkvizíciónak és úgy általában az Európa-szerte használt kínzóeszközöknek állít hátborzongató emléket… Jólesett leöblíteni az élményt egy jéghideg ciderrel.
Szabadság és természetesség – Gyerünk a strandra!
Hadd folytassam azzal az élménnyel, ami az egész nyaralást bearanyozta: az Atlanti-óceánnal, avagy a Kantábriai-tengerrel. Mivel csak tíz körül ment le a nap, csodás, estébe hajló délutánokat töltöttünk a homokos parton, a hullámokba gázolva, azok elől menekülve. A kékek és zöldek egymásba csapó árnyalatai és az a fenséges zúgás: nem lehet megunni, még sokáig viszem magammal. Délelőttönként, apálykor átmentünk a kis szigetünkre, egy igazi csodavilágba, ahol az apró tavakban rákocskák és pici halak élnek.
Mivel sokat beszélgetünk veled inspiráló nőkről és az idősödéshez kapcsolódó attitűdökről, ezt el kell mesélnem neked: a spanyol tengerparton magától értetődő módon közlekedik monokiniben sok hatvanpluszos nő. Legtöbbjük teste sokat megélt, átlagos és közben tiszteletre méltó asszonyi test, ruhátlanságuk a legkevésbé sem a magamutogatásról vagy a megbotránkoztatásról szól (nem is botránkozott meg senki, szemük sem rebbent), hanem egyszerűen a szabadságról és a természetességről.
Az óceánt még két különleges helyszínről is megcsodáltuk. A Bufones de Pría névre hallgató látványossághoz azért autóztunk el, hogy a kicsipkézett sziklaszirten barangolva megpillanthassuk a kisebb-nagyobb függőleges vájatokból gejzírként előtörő tengert. Ez sajnos nem sikerült, valószínűleg épp nem jókor érkeztünk. Dagály és némi viharos hullámverés is szükséges a különleges vizuális élményhez. Hangeffektekben azonban így sem szenvedtünk hiányt: a lyukak közelében könnyű volt azt képzelnünk, hogy a mélyben sárkányok és egyéb tengeri szörnyek zúgolódnak fenyegetően.
A másik extra helyszínért a nyelvtörőnek is beillő nevű Gaztelugatxe-félszigetre autóztunk, amely a Trónok harca rajongóinak a hetedik évad bizonyos jeleneteiből lehet ismerős. Csak gyalogosan közelíthető meg egy egyórás lépcsőzős séta során. Ingyenesen látogatható, de előzetesen konkrét időpontra kell regisztrálni. Bár a sziklás terület legmagasabb pontján álló Szent János-kápolnát zárva találtuk, a végtelen tengerre nyíló kilátás, valamint a napfürdőző fürge gyíkok megjelenése kárpótolt. Soha nem láttam még ennyi gyíkot egyszerre (huszonegyet számoltam meg), egyiküket sikerült kézből megetetni almával.
Ki gépen száll fölébe… – …az bébielefántot láthat
Életem három legjobb zooélménye közé sorolom a Cabárcenóban tett látogatásunkat. A hétszázötven hektárnyi parkot autó nélkül nem is érdemes felfedezni: több mint húsz kilométernyi út hálózza be. Az egykori bánya karsztos területe már önmagában is gyönyörű, az utak, parkolók, büfék rendszere bámulatos, de leginkább persze az nyűgözött le, hogy a több mint száz faj egyedei milyen hatalmas területen és mennyire zavartalanul élhetik itt az életüket. A legnagyobb dobás pedig az, hogy a két vonalon működtetett felvonóra szállva felülről pillanthatjuk meg az állatokat – mekkora ötlet! Láttunk a mamája mellett kocogó kiselefántot, magányosan bóklászó nyársas antilopot, lustálkodó tigriseket, heverésző kengurukat…
Amitől pedig valóban tátva maradt a szám, az a ragadozómadár-show. A látogatók egy medence alakú gyepes területen foglaltak helyet, mint egy amfiteátrumban. Az idomárok által útnak indított sasok, héják és keselyűk pár centire a fejünk felett szálltak el oda és vissza, oda és vissza… Azt is testközelből izgulhattuk végig, milyen, amikor egy ragadozó madár lecsap. A gondozók hívására (sípszóra és egy madzagon lógatott húsdarab mozgatására) először csak apró pontok jelentek meg az égen, amelyek egyre közeledtek, az utolsó pár tíz métert pedig zuhanórepülésben megtéve, kikapták a madzag végén lévő hálóból a húst. A show végén persze nem úszhattuk meg a fotózkodást, esetünkben egy bagollyal, ami feleakkora volt, mint a kislányom, de amikor a nyaralás végén összefoglaltuk az élményeinket, és kiderült, hogy számára ez jelentette a legnagyobb katarzist, úgy gondoltuk, megérte a sorban állást.
