A legutóbbi hír önnel kapcsolatban az volt számomra, hogy beszállt a L’art pour l’art Társulatba, miután az egyik alapító, Laár András kivált onnan. Hogy történt ez?

Andrást nem tudom pótolni, úgyhogy ez fel sem merült – és a nézők sem várják el, szerencsére. Igazából Dolák-Saly Robi tudná elmesélni. Látta az egyik videómat, és nagyon tetszett neki, úgy érezte, van közünk egymáshoz. És hát valóban: Anzselika Habpatron agymenései, és ami a L’art pour l’art-ban folyik, tulajdonképpen közös tőről fakad. Később, amikor András különvált a csapattól, Robi felvetette a társulat két másik tagjának, mi lenne, ha betársulnék. Ők is nagyon örültek, így tulajdonképpen sima utam volt a csapatba, hamar befogadtak.

Volt korábban kedvenc jelenete tőlük?

A Döglött mackót nagyon szerettem. És hát persze a Besenyő családot is – amiben egyelőre még nincs szerepem, de Szászi Móni, aki eddig is írta a család jeleneteit, ígért egy új karaktert nekem. 

Körbelengi a figuráját a humor. Még a drámai szerepeiben is megcsillan, mint például a Titkaink című előadásban, amelyben egy kisfiút játszik.

Tatár Ferike igazán hálás szerep. Pintér Béla a színdarabjait mindig sajátos humorral spékeli meg, még a legdrámaibb részeken is nevetnek a nézők.

Mi alapján dönt, amikor elszegődik valahová?

Egy ilyen döntésnek nyilván sok paramétere van. Fontos, hogy a társulat, a darab olyan értékeket képviseljen, amelyekkel szívesen azonosulok. A legjobb pozíció persze, ha hívják az embert.

Pintér Béla hívta?

Nem. És az is több évbe került, míg végül szerepet kaptam a Kaisers TV, Ungarn című előadásban. De persze akkor már régóta követtem a munkáit, és közel állónak éreztem magamhoz. Az övé olyan társulat volt, amelyben úgy éreztem, minden este van értelme annak, hogy fellépek. És aztán eltelt egy bizonyos idő – úgy tíz év –, sok minden változott bennünk, és mindketten úgy gondoltuk, jobb, ha elválnak az útjaink. Szóval közös megegyezéssel történt, de azóta is jóban vagyunk, és benne maradtam az összes régi darabban.

A főiskola elvégzése után tíz évig játszott a Budapesti Kamaraszínházban. Ez volt az egyetlen kőszínház, ahol megfordult. Úgy tűnik, inkább a független, alternatív társulatoknál van igazán elemében.

Igen, ennek örülök is, és büszke vagyok rá. A kőszínházi múltam nagy része a Budapesti Kamaraszínházhoz köt – ami mostanra már nem is létezik. Sok mindent tanultam ott a szakmáról. Olyan volt, mint egy vidéki színház Pesten.

Tudatosan kerüli a hagyományos utakat?

Talán a hagyományos utak kerülnek engem. Valahogy így alakult, és igazából sokkal szabadabb vagyok, mint ha egy színházban lennék lekötve… Bár mostanában azért érzem már, hogy szívesen játszanék valami „rendes darabban”. Ami már régen „meg van írva”. Lenne szép ruha, öltöző és tükör.

Miért törhetett önre ez a vágy?

Sok volt a lehetetlen körülményekből és a pénztelenség miatti megalkuvásokból, szóval kedvem lenne valami klasszikus darabban részt venni. A humoros oldalam nagyon előtérbe került. Valószínű, hogy nálam ez – ahogy említette is – egyfajta alkati adottság.

Kitörne belőle?

Igen… Bár, mondjuk, ennek rendesen ellentmond, hogy éppen egy saját stand-uppal készülök. Úgy látom, az emberek is inkább szórakozni akarnak, és vidámságra vágynak a színházban. Egyébként pedig, ugye, az alternatív színházak fölött éppen gyülekeznek a felhők – de ezt folyamatosan érzem, amióta a pályán vagyok.

A stand-upban sokszor arról beszélnek a szereplők, ami a legmélyebb feszültséget okozza bennük. Önnél mi lesz a téma? 

Még nem tudom. A napokban adott zöld utat a projektnek Litkai Gergely, és ősszel kezdek majd neki az írásnak. Januári bemutatót tervezünk. Az biztos, hogy a politikát kerülni fogom.

Miért?

Mert nem tudok vele mit kezdeni. Úgy érzem, nincsen ráhatásom, csak neki rám. Viszont mindannyian meg fogunk halni, és jó volna, ha a létem minél kevésbé lenne kártékony hatással másokra és a bolygóra – sőt, továbbmegyek: szeretném, ha néha jótékony hatású is lenne a létezésem. Ehhez sokkal több közöm van, mint a politikához.

Egyszer igazán országos hírnevet szerzett. Amikor mindenki látta önt, és mindenki önről beszélt. Ez volt Emese figurája egy bankos reklámban.

Nem akarok erről a reklámról beszélni. Ugyanakkor a reklám műfaja nem áll távol tőlem. Éppen most fut egy sorozat, Marsra magyar! címmel.

Egy nagy netes portálon látható, és egy elég nyers modorú, szókimondó hegesztőnőt játszik benne.

Igen, és ehhez szintén tartozik egy reklám, de a telefontársaság, amelyik finanszírozza, nemcsak a reklámmal terheli a nézőket, hanem egy ingyenesen nézhető szórakoztató minisorozatot is gyárt hozzá. Ez egy olyan kezdeményezés, ami ebben a formában tudomásom szerint még nem volt Magyarországon. A Marsra magyar! megálmodói nagyjából ugyanaz a csapat, amelyikkel az Anzselika Habpatront is életre hívtuk.

Ennek vége?

Nem, csak pihen.

Úgy tudom, még a nevét is ön találta ki.

A név valóban az én ötletem volt, de ez sem egyszemélyes műfaj, hanem a már említett alkotócsoporttal dolgozunk rajta. Anzselika persze én vagyok, de ez csak az egyik alteregóm a sok közül. 

Alámerült előtte az influenszer­kultúrába?

Nem követek senkit, de persze utánanéztem kicsit.

Látszólag önök is jól szórakoznak, miközben készítik.

Nagyjából ezért is hívtuk életre: hogy valami olyat csináljunk, amit mi is élvezünk, és az emberek is szívesen nézik. De a rögtönzött felvételeket komoly felkészülő fázis előzi meg. Sajnos ez a műfaj nem tudta eltartani a háttércsapatot, hiába akadt néhány szponzorált ­vi­deónk is. Mindenkinek munka után kellett néznie. És hát az influenszerkedés egy életforma, ami teljes embert kíván, én pedig nem voltam hajlandó feláldozni magam a YouTube oltárán.

Édesanyja futó, édesapja pedig súlyemelő volt. Nem vonzotta a sport?

Hát nem.

Viszont a színészet igen.

A Pesti Barnabás élelmiszeripari szakközépiskola indított dráma tagozatot. Oda felvételiztem, de nem véletlenül jelentkeztem. Korábban nyertem kerületi szavalóversenyeket, meg ilyenek.

A színművészeti főiskolán Benedek Miklós volt az osztályfőnöke. Milyen emlékeket őriz azokról az évekről?

Kicsit hányatott volt az osztályunk sorsa, mert valahogy nem voltunk igazi sztárcsapat. Alig tudtunk leszerződni a negyedik év végén. Küzdelmes volt.

Kívülről nézve kereknek tűnik a pályája, sok sikerrel.

Úgy látszik, elismernek a szakmában, vagy legalábbis tudják, ki vagyok, és ez jó érzés. Emellé azért nagyon sok szerencse is kell. Számos kollégám nincs a pályán – vagy a perifériáján mozog éppen –, pedig sokkal tehetségesebb, mint én, vagy akik képernyőn, színpadon láthatók.

Szenvedélye a jóga. Miért érezte, hogy oktatóvá is kell válnia?

Majdnem húsz éve jógázom, az oktatói tanfolyamot pedig azért végeztem el, hogy minél inkább el tudjak mélyülni benne. A jóga filozófia és életmód is. Egy más típusú világszemlélet, mint az európai. Próbálom a mindennapjaim részévé tenni, de nem könnyű.

A több lábon állás nem motiválta ebben?

Többször volt bennem olyan érzés, hogy elhagynám a pályát. A jóga alternatívát nyújtott volna. Elmehettem volna az országból is, hiszen ehhez nem kell olyan szintű nyelvtudás, mint a színészethez. De aztán valahogy mégsem hagytam el a pályát… Vagy a pálya nem hagyott el engem.

Mi okozta ezeket a mélypontokat?

Aki olyan szakmát választ, ami egyben a hivatása is, annak az életében az évek során elérkeznek olyan mélypontok – olyan időszakok –, amikor elege lesz. Az ember úgy érzi, nem erre szerződött. Szerintem ez abszolút általános dolog. Az első hullámvölgy után kerültem például Pintér Béláékhoz. A jó szerencse eddig mellém állt.

2020-ban, a karantén idején találtak egymásra a magánéletben Szervét Tiborral. Ez hogy történt?

Hát, felhívott telefonon, hogy még a régi-e a számom. És akkor mondtam, hogy igen, az. Így kezdődött. Aztán a karantén miatt kénytelenek voltunk összezáródni. És azóta sem tudunk elszakadni egymástól.

Fotó: Falus Kriszta