Örülök, hogy eljöttél, a sok nálad töltött délután után végre megvendégelhetlek.

Egy órája autóban ülök, iszonyú a forgalom, lassan értem ide.

Akkor jól jön egy jeges limonádé.

Igen, köszönöm, de mi ez az illat?

Sül neked valami.

Hú, mi?

Sós pite, de arra még várnod kell.

Juj! Milyen?

Meglepetés. Aki olyan jól főz, mint te, ahhoz illik a türelem is.

Oké, legyen meglepetés. Már nem is emlékszem, te mit kaptál nálam.

Az első alkalommal vargabélest. A vanília illatát ma is érzem. Máskor főzeléket, süteményt, hihetetlen vendéglátó vagy.

Udvarolsz. Tényleg! Vargabéles. Az maradék volt. Szégyellem magam. Előző nap vendégem jött Londonból, egy idős úr, Lantos Péter, neki sütöttem. Különben rendszeresen főzök. Szeretem. Lefoglal. A minap töltött paprikát készítettem, és volt reggelire fantasztikus körözött, sok lila hagymával. Tegnap csináltam zöldbabfőzeléket.

Jó sok tejföllel?

Egy gerezd fokhagymával, laza habarással. Pörkölttel. Szezonális ételek, de nem untatlak ezzel.

Dehogy untatsz! Persze szívesen hallanék arról, mi történt veled, ­mióta nem találkoztunk.

Semmi. Nem változott az állapotom. Elfáradtam. Beteg vagyok, állandó fáradtságot érzek, vannak szavak, melyeket nehezen mondok ki. A nem szűnő fájdalom is megvisel. A jobb kezem gyenge. 

Higgy benne, hogy jobbra fordul minden. Már nagyon szépen ­beszélsz.

Igen? Így érzékeled?

Határozottan! És a járásod is sokat javult.

Lehet. De a fájdalom szörnyű! 

A testvéred orvos. Nyilván kapsz rehabilitációs tanácsot.

Küldenek mindenhova, de én egy héten egyszer megyek gyógytornára.

Nem tetszel nekem! Nem vagy te depressziós?

De! Györgyi meghalt (Lang Györgyi színésznő, énekesnő – a szerk.), nagyon megviselt. Györgyi jó barátom volt. Tényleg! A legjobb. Ott ültem mellette, fogtam a kezét, simogattam az arcát, amikor elment. A halála előtt másfél hónappal azt mondta: elfáradtam, Jancsi. Érezte.

Érezte vagy tudta?

Tudta, hogy meg fog halni, de nem beszélt róla. Mariann-nak elmondta, mit szeretne, ha majd… Okos volt. Igaz jóbarát. Naponta mentem hozzá, jókat pletykáltunk, dumáltunk. Györgyi tele volt életigenléssel. Egyenes volt, kimondta, amit gondolt, egyszerre volt erőszakos és vicces nő. Nagyon szerettem. Nagy kegy, hogy körülvehettük őt. Csodásan ápolták. Az ápolónő ellátta, mi, a barátai mellette voltunk az utolsó percig. Akkor is, amikor az utolsó időben szinte állandóan csak aludt. Hányszor vittem az ebédet… Jaj, istenem! Beszéljünk másról.

Rendben. Nyár van. Te hol fogsz pihenni?

Nem utazom sehova. Mondtam már, hogy elfáradtam. A szokásos nagy családi nyaralást is kihagytam. Janináék most épp Görögországban pihennek. Naponta telefonál. Nagyon szeretem. Jó testvér, rá mindig számíthatok. 

Gondolom, a volt kollégák, barátok is keresnek, látogatnak.

Ne hidd! Elkoptak. Elfelejtettek. Ahogy én elfelejtettem a betegség miatt az angolt, a franciát, a verseket, a címeket, mindent. Ők engem. Azok, akiknek régen segítettem, akiket támogattam, ahol jótékonyságból fölléptem, mind elfelejtettek. Számukra nem vagyok. Szégyellem magam… (Hosszú csend.) Kováts Adél néha fölhív. Olyankor örülök. Csákányi Eszter, ő rendszeresen. Vele sokat beszélgetek. Tájékozott, okos, hisztis, szomorú, vicces, nagyon jó ember, igazi barát! A falakon kívül durva a világ. Aki az utcán kedves volt, most elfordul. Nem köszönnek rám, mint régen. Rossz ez. Változott a világ. Durvák az emberek. Talán félnek. Sok a baj. Háború. Infláció. Máskor beszólnak.

Olyankor mit teszel? 

Semmit. Mosolygok, és megyek tovább. Szörnyű! És én ebben a világban még sokkal rosszabbul érzem magam.

Hogy telik egy napod?

Hú, sok a dolgom. Szinkron. John Malkovich… Ismered?

Persze!

Filmforgatásra készülés. Próba… Hülyéskedtem! Ugye nem vetted komolyan? Üresek a napok. Sétálok Bercivel, híreket olvasok, teniszt nézek, és csak úgy nézek magam elé. Nincs semmi. Telik egyik nap a másik után. Tizedszer mondom, elfáradtam.

Remélem, festeni azért szoktál.

Á, dehogy! Azt is eluntam.

Oké, eluntad. De a bokszzsák ­püfölése néha, ugye, jólesik?

Nincs bokszzsák. Régen leszereltem. Kert sincs már. Elköltöztem.

Akkor gyere, menjünk ki itt a kertbe!

Jó.

Második átverés. Nem is bicegsz.

Szerinted.

Ma nem könnyű veled beszélgetni.

Kérdezz, amit akarsz. (Letelepedünk a tűz mellé, a grillen sistereg a vacsoránk.)

Tavaly ősszel megjelent a Pálmaszív című albumod. Melyik a kedvenc dalod?

Tíz szám van rajta. Az Esti dalt szeretem a legjobban. A stroke előtt énekeltem föl. Annyira szép! 

Miért az a kedvenc?

Mert szomorú. Azokat szeretem. Régen is azokat szerettem. Szentimentális vagyok. Nem, inkább szomorú. Mert árva vagyok. Tudod?

Tudom. Apátlan, anyátlan vagyok magam is. És a nevem…

Nem erről beszélek. Én Pikler-gyerek vagyok. Tudod, ki volt Pikler Emmi? Intézetet vezetett. Nyomasztó nevelőotthont, ahova engem ötnaposan beadtak. Janina is ott volt a születésétől. A testvéreket elkülönítették egymástól. Anyánk tüdőbeteg volt, nem tudott szoptatni, ellátni minket, hát beadtak a „piklerájba”. Janinát előbb hazavitték, én egyéves múltam, mikor kikerültem onnan, és addig nem ölelt meg senki. 

Ezek szerint kevés szeretetet kaptál az első években.

Semennyit. Talán ez volt az oka annak, hogy hároméves koromig nem szólaltam meg. Lehet, hogy az első, öleléshiányos hónapok alakítottak bennünket, hogy azokká legyünk, akik lettünk. Mi Janinával mindig bizonyítani akarunk, a maximalizmusra törekszünk, és mindkettőnkben ott van a megmagyarázhatatlan szeretetéhség. Anyám, akit Eszternek szólítottam, nagyon szép volt, csodálatos nő! Imádtam, ahogy mozog, ahogy kedveskedik az emberekkel, mégsem láttam boldognak. Felnőttkoromra a barátnőm lett, akkor már beszélgettünk. Úgy jó húsz éve kértem, mesélje el, mi történt vele. Éreztem, titka van, valami bántja, valamit szégyell. De ő csupán annyit mondott: ez túl bonyolult. És hallgatott. 

Soha nem szólítottad anyunak?

Á, dehogy! Janina is Eszternek hívta.

És apátokat?

Apu. Frédi.

Csupa szépet mondasz anyátokról, pedig szeretethiányos gyerek voltál.

Az voltam, és gyakran ordítani szerettem volna, hogy halló, itt vagyok, szeressetek! Szeressetek! Eszter és apám biztos szerettek, de ők mások, egyediek voltak. Apu mindig szomorú volt, talán mert a felmenői Auschwitzban végezték. Ha vendégek jöttek, kedvesen mosolygott, viccelődött, remek társasági ember, kiváló vendéglátó volt, de amint bezárult az ajtó, ült és nézett maga elé némán. Szörnyű volt gyerekként látni. Talán nem volt szülői mintájuk. 

Van hiányérzeted velük ­kapcsolatban?

Persze. A mély szülői kapcsolat kimaradt az életemből. Ez nagy hiány.­ Ez hatott rám, a személyiségemre. Máig szeretethiányos vagyok, máig igényem, hogy tessék szeretni! Hahó! Valaki… Jó, hogy ott volt és ma is ott van a tizenegy hónappal idősebb nővérem, aki szeret, akit nagyon szeretek. Janina az én igazi, jiddise mámém.

Aki, gondolom, rendszeresen elküld különféle szűrésekre.

Küld, és néha megyek is. Vérvétel, tüdőszűrés, hasi ultrahang az alap. És az agyamat is megnézik néha, meg az ereimet. Mikor utoljára, úgy négy éve elmentem kontrollra, minden vizsgálatot gyorsan, kedvesen elvégeztek, majd kérték, várjam meg a professzor urat a szobájában, néhány perc, és érkezik. Ültem csaknem egy órát, mikor hallom, valaki teli torokból üvölti: Hol a Kulka?! Bent, válaszolták neki, és nyílt az ajtó. Szervusz, Jánoskám! Rám nézett, és így folytatta: Hát, Jánoskám, ezerből egy. Sajnálom. Kikísérhetlek? Persze, válaszoltam, és mentem a folyosón, a tudattal, hogy ő rontott el valamit, hogy a hasiaorta-műtét után azt mondta, nem kell vérhígító…

Nem mondtál neki semmit?

Nem. Hallgattam. Kiballagtam. Szörnyű volt. Mindegy. Már meghalt.

Mit csinálsz, amikor dühös vagy?

Nem szoktam dühös lenni. 

A doktorra sem voltál az?

Nem. Stroke-os voltam. Már megnyugodtam. Azt mantrázom: megérdemeltem.

Mi bűnöd volt? 

Semmi. Kedves voltam, és talán jó színész is. Viszont félelmem, szorongásom volt. A szöveg elfelejtésétől görcsösen rettegtem. A Petőfi Sándor utcából szaladtam az öltözőbe, jaj istenem, vége.

Bakiztál valamikor?

Á, dehogy! Ez általános félelem, megfelelési kényszer volt.

Nagyon szeretnek az emberek. Mindegy, mit mondasz, mit érzel, ez tény. Áruld el az olvasónak, mi az, amire a legbüszkébb vagy!

Hogy talán jó színész voltam. Hogy szépen énekeltem. Hogy gyerekként, nyolcévesen, már ott voltam a III. Richárdban a Szegedi Szabadtéri Játékok előadásán. De ha elfelejtettek, az se baj. Elfogadom. Nyugodt vagyok. (Hosszú csend.)

Most mire gondoltál?

Semmire. Pécsett a nagy tudású professzor, dr. Dóczi Tamás kedvesen megmutatta a képet az agyamról, hogy hol károsodott, és azt mondta: ez öreg agy. Roncsolódott a beszédközpontom, a mozgásom se a régi. Sokat olvasok a stroke-ról, a kilátásokról. Nem hülyeséget, okos, komoly cikkeket. 

Györgyi búcsúztatása csodálatos volt! Ő kérte, hogy ilyen legyen, és Mariann fantasztikusan megszervezte. Sírtam, nevettem, hittem abban: látja és örül. ­Tudod, néha arra gondolok, hogy egyszer én is ilyet szeretnék. Janinának mondtam is. Tényleg. Fantasztikus volt! Fullajtár Andrea olvasta a vicces szöveget. Egy tökéletes óra. Annak, aki a felhőben van.

Hiszel a felhőben? Hogy létezik odaát?

Igen! Tudom! Láttam hét éve áprilisban egy keddi napon. Jó volt. Nem félek.

Elhiszem, János! Gyere! Gyere, együnk!

Ó, de jó nekünk. A pite milyen? Titok még?

Sonkás, tormás, tejszínes.

De látom, mángold is van rajta. Szeretem nagyon. Janina szokott mángoldot készíteni. Kérek egy szeletet. (Perceken át némán eszegetünk, a vendég utolsó mondatai, szavai lebegnek köztünk, akár egy maró fűszer illata.) Finom nagyon! Szabad még egy szeletet?

Persze, de kész a grillezett paprika, a cukkini, a mustáros tarja és ­a csevap is.

Köszönöm! Nem sietünk. Elfáradtam. De mutatok valamit. Ezt hallgassátok! Ezt a sanzont nagyon szeretem. Franciául Charles ­Aznavour énekelte. (És megszólal az Akarod vagy nem Kulka-albumról a Ki férfi és ki nem című dal, János előadásában: „Egy kis lakás az otthonunk, anyám és én együtt lakunk, békében élünk…”, és a szem elhomályosul, csendben falatozunk, míg odafönt fölragyognak a csillagok. Talán mert keressük a választ a dal egyik mondatában, a Mondd, ki vagyok, és mondd, ki nem!-ben felvetett kérdésre.)

Fotó: Emmer László