Kietlen útszakasz vezet a Bács-Kiskun vármegyei településhez, a zárt kapuk mögött azonban mintha egy másik világ fogadna. Ami elsőre szembetűnik, az a hatalmas hangzavar. Hangosan pezseg az élet, ebédre készülnek a táborozók. Sehol egy ideges felnőtt, aki csendre intené őket, nem hallok utasításokat, szidalmazást pedig végképp nem. Hamar megfogalmazom, hogy ebben a mintegy ezerfős közösségben nincs alá-fölé rendeltség a gyerekek és a felnőttek között, itt mindenki egyenrangú. Úgy alkot egészen különleges egységet ez az ezer ember, ahogyan nagyon ritkán látni. 

– Közös a sorsunk, majdnem mindenkinek közös az előtörténete, ami egységet kovácsol köztünk – meséli a húszéves Kántor Bianka, aki egyszer már volt táborozó, idén azonban önkéntesként tért vissza ÁGOTA Falvára. Ő maga is állami gondozott, jelenleg utógondozásban van, és a táborban tudta meg, hogy felvették a szegedi Gál Ferenc Egyetemre, ahol csecsemő- és kisgyermeknevelőnek tanul majd. Ehhez biztosan kiváló alapot biztosít számára, hogy a táborban is van három-négy gyerek, akikkel kiemelten foglalkozik, igaz, ők már kamaszok. – Táborozóként és önkéntesként a legnagyobb különbség a kipihentségem – mondja nevetve –, de az élményeket ugyanúgy élem meg, mint amikor táborozó voltam, ugyanúgy visz az áramlat, és vissza tudok menni gyerekbe.

Önkéntesként Bianka legfontosabb feladata az, hogy szebbé tegye a gyerekeknek ezt a tíz napot, hogy átsegítse őket a problémáikon, amelyeket megosztanak vele. 

– Tipikus tinédzserkori problémáik vannak a tizenkét-tizennégy éves gyerekeknek, zajlik körülöttük az élet. Igen változó a hangulatuk, ami persze életkori sajátosság is. Igyekszem támaszt nyújtani nekik, megoldási javaslatokra pedig nincs is igazán szükségük, mert vannak olyan intelligensek, hogy amint kimondják, mi a baj, rá is jönnek, mit kellene tenniük. 

Bianka azt is elmeséli, hogy az, hogy ezek a gyerekek állami gondozottak, itt nem téma. Ez a tábor nem erről szól. Hanem egy közösségről, amely év közben talán nem tudja úgy megélni az egységet, itt a táborban azonban mindenki ugyanott folytatja, ahol előző évben abbahagyta. 

– Ha itt barátokat szerzel, akkor az ország minden tájáról vannak barátaid, ami biztonságot is ad – zárja rövidre Bianka, és rohan tovább. 

Új tábor, új élet

Az ÁGOTA Tábor valóban életre szóló élményt jelent azoknak, akik itt vannak, és amit innen hazavisznek, az jó esetben egész évben kitart. A tizenhét éves Cseke Gabi harmadszor vesz részt benne, és neki saját bevallása szerint is komoly változást hozott az életében az első alkalom. 

– Mielőtt először ide jöttem, nagyon zárkózott voltam, de amikor hazamentem, és elkezdődött az iskola, másik ember lett belőlem – idézi fel. – Eleve egy lány miatt jöttem ide, akivel a kapcsolatunk ugyan félresiklott, és amiatt volt pár szomorú napom, de a csoportvezetőim nagyon jó fejek voltak. Még lelkizni is tudtunk, pedig az női szokás. Nagyon a lelkemre hatottak, amitől sokkal jobban éreztem magam. Lett a táborban egy nagyon jó barátom, szinte mindent együtt csináltunk, és megismerkedtem egy másik lánnyal is. Úgyhogy mindent megkaptam egyszerre, ami nagyon hiányzott az életemből. Búcsúzás után, esküszöm, elsírtam magam a buszon. És amikor hazaértem, azt fogalmaztam meg, hogy az nem lehet, hogy ezt az unalmas, lehangolt életet folytatom. Eljött a suli, megnyíltam az osztálytársaim felé, sokkal könnyebben barátkoztam, más lettem, és a többiek is máshogy tekintettek rám. Sőt, egy időre még a tanulmányi eredményeim is megváltoztak. – Gabi idén nehezen jött el a táborba, mert várja otthon egy lány, de azért nagyon élvezi az itt töltött napokat, és nem bánta meg, hogy itt van. Ő lakásotthonban él nyolc éve, és bár ott is vannak barátai, ott is tud bulizni, a tábor egészen egyedi élményt nyújt neki. – Itt nagyon jól ki lehet kapcsolódni, és olyan barátokra lehet lelni, amilyenekre máshol nem. Nagyon egymásra tudunk hangolódni, minden szeretetet és jókedvet megkapunk, amihez máshol nem biztos, hogy hozzájutunk.

Otthon lenni a világban

– Ha valakinek nincs anyja és apja, és személyes szülői biztonságot, befogadást, elfogadást adni képes háttér nélkül él, az egy olyan kötelék hiányában éli a mindennapjait, aminek természetes tünete a bizonytalanság, a jövőtől való félelem, a kiszolgáltatottság – mondja a tábor mozgatórugója, Kothencz János, aki három hónapos korától maga is állami gondozott volt, és egyetemi évei alatt döntött úgy, hogy sorstársainak szeretné szentelni az életét. Ennek egyik legmarkánsabb megvalósulása az ÁGOTA országos tábor, amely huszonhét éve létezik, és ezalatt mind­össze egyetlen év maradt ki, a pandémia miatt.

Talán bele sem gondolunk, de azok a gyerekek, akik gyermekvédelmi gondoskodásban, azaz nevelőszülőknél vagy lakásotthonban élnek, ritkán tapasztalhatják meg az egyenrangúság érzését. Azt, hogy ők is ugyanolyan fontos részei egy nagy egésznek, mint bárki más. A táborba nemcsak kikapcsolódni jönnek, hanem azért is, hogy ezeket a hiányaikat kezelésbe vegyék azok, akik a legjobban értenek hozzá. 

– Még mindig nagyon sok sztereotípia, negatív, túlzó általánosítás övezi a családjukat nélkülözni kénytelen gyerekeket – mondja János. – Az össztársadalomnak és a szakmai társadalomnak is az lenne a feladata, hogy ezek a gyerekek megtapasztalhassák, hogy ők is elfogadhatók és szeretetre méltók. A táborra jellemző, személyre szabott, törődő attitűd és a gyógyításon alapuló nevelés az, ami egyfajta záloga lehet az ő hazatalálásuknak ebbe a társadalomba.

A tábor egyik legfontosabb célja, hogy fejlessze a gyerekek egymásba és önmagukba vetett bizalmát. Az úgynevezett „kászpem” (szenzitív pedagogikoterápia) szemléletrendszer alapján, élményprogramokba ágyazott csoportos foglalkozásokkal építik, fejlesztik a családjukból kiemelt gyerekek önbizalmát, jövőképét. 

– A konstrukció lényege – folytatja János –, hogy a mélyebb terápiás tartalmakat olyan programokkal ágyazzuk körül, amelyek óriási felszabadultságot képesek előidézni. Ilyenek a sportversenyek, a szépségverseny, a habparti, a nyári mikulás, aki tűzoltóval érkezik, vagy a Ki mit tud?. Felemelő látni a gyerekeket úgy lejönni a színpadról, hogy „úristen, ez én voltam, én erre is képes vagyok, ez is bennem van, csak nem is tudtam!”. A gyermekvédelmi gondoskodásban élő gyerekek mindennapjait, cselekedeteit sokszor az ő traumáik határozzák meg. A szakellátásban ezt a mókuskereket kell széttörni ahhoz, hogy a gyerek egy újraindítást élhessen meg, hogy érezze, ő maga is bír annyi készséggel és képességgel, és rendelkezik annyi értékkel, hogy természetes módon illeszkedjen bele ebbe a világba. Ők drasztikusan nagy hátrányból indulnak. Ezt a hátrányt kell nekünk úgy lefaragnunk, hogy a gyerek azt élje meg, hogy ura tud lenni a sorsának. Ez nagyon hosszú út, és a személyes megerősítés, az önbizalom-fejlesztés nélkülözhetetlen kellékei a hivatásunknak. A legfontosabb feladatunk, hogy egy organikus együtt épülésben, terapeutikus alapon terelgessük őket, és gyógyítsuk hozott sebeiket. Önkénteseink között nagyon sok az autentikus, azaz az olyan segítő, aki maga is állami gondozott volt. Ez egy olyan közösség, amelyben a segítő és a segített egy úton jár. – Év közben egyébként, a karitatív munkaidőszakban a segítők továbbra is foglalkoznak a gyerekekkel, van utánkövetés, de az egésznek a szíve minden kétséget kizáróan maga a tábor.