Álmos augusztusi délután. Egy presszóban ülök, és amíg várok valakire, megakad a tekintetem egy tizennyolc év körüli lányon. Szinte érzem, hogyan lengi körül az ártatlanság tiszta pamutillata. Nem tudom levenni róla a szemem. Mintha már láttam volna valahol.

Egy fiúval van. És a fiú barátaival. Friss lehet a kapcsolat, még mindig elpirul, ha a fiú ránéz. Ó, mennyire ismertem ezt, de rég is volt… Két hete járhatnak? Vagy egy hónapja? Úgy képzelem, azonnal és mélyen beleszeretett a fiúba. Talán régóta nem járt senkivel, és az sem volt komoly.

Mintha még most is bizseregne a karja ott, ahol a fiú az előbb hozzáért. Látom, titkon ő is megsimítja a saját bőrét, azt akarja érezni, amit a fiú ujjai éreztek, játékból próbálja eldönteni, mi esik jobban: az ujjbegyeknek a meleg, sima bőr selymessége, vagy karjának az ujjak lágy cirógatása. Kimegy a mosdóba, és elképzelem, ahogy lázas boldogsággal néz farkasszemet önmagával a tükörben: most jó, gondolja, most történik az élet. Még visszatuszkol pár bodros tincset a hajpánt alá, mielőtt vissza­sietne a csapathoz.

Az ismerősöm üzenetben lemondja a találkozót, nincs okom maradni, de valamiért mégsem mozdulok. A pincért keresem a tekintetemmel, hogy kérjek még egy jegeskávét, és közben észreveszem, hogy amíg a lány a mosdóban van, a fiú cinkos mosollyal súg valamit a barátainak, és egy pillanat alatt mindannyian eltűnnek a fotelek meg a süppedős kanapé mögött.

A lány ekkor toppan vissza az asztalukhoz, és megdöbben: az előbb még a nyár végi koncerteket tervezgették, most meg hűlt helyüket találja. Itt hagyták volna? Zavarba jön, és érzi, hogyan kúszik fel a forróság a hajtövéig. Szerintem még az is megfordul a fejében, hogy az előbbi, tükörbe pillantós szédült perc után valamilyen másik tér-idő kontextusba került át, ő téved, és az előbb nem is volt itt senki.