E napokban a „Barbenheimer” jelenségről beszél a világ, vagyis hogy egyszerre mutatták be a pink feminista Barbie-t és az atombomba megszületéséről szóló, baljós Oppenheimert. Mindkettő tömegeket mozgat meg. Melyik filmet nézted meg?
Nyilván az Oppenheimert. Aztán majd a Barbie-t is meg fogom. Greta Gerwig is nagyon jó filmeket csinált eddig, de én inkább Christopher Nolan-szurkoló vagyok. (Azóta a Barbie-t is látta, kedvelte – a szerk.)
Az Oppenheimer mit adott neked?
Baromi különös film lett. Három „unalmas” óra: nincs benne autós üldözés, és a távol-keleti harcművészetek is teljességgel kimaradtak. Terrorizmus és erőszak sincs benne. Az egészben az a döbbenet, hogy amikor egyszer csak vége van, rájössz, hogy ezt a három órát úgy nézted végig, hogy nem pislantottál az órádra. Iszonyúan erős élmény, mert pakolja rád a morális dilemmákat: azokat a kérdéseket, amelyeket szeretnél megválaszolni, de nem kapsz rá időt, mert jön a következő. Bizarr és felkavaró élmény volt.
De hát nem ezért járunk moziba?
De igen. Csakhogy ez a fajta katarzis ritkán esik meg velünk. Kevesebbet is járok, mint régen. De azért filmklubokat vezetek, meg mindenféle hasonló bohóságot művelek. Most már leginkább az az eldöntő kérdés, hogy mozira optimalizálták-e a filmet. Ugyanis ha kisebb képernyőre, akkor nem biztos, hogy sietni kell. Előbb-utóbb majd látjuk.
Szegény Indiana Jones is elvérzett a nyáron. Nem voltak kíváncsiak az emberek a nyolcvanegy éves Harrison Ford Indyjére.
Megszakad érte a szívem. A filmesek elkövették az ősbűnt, ami nem is nagyon magyarázható ki. Vigyázat, spoiler jön: az édes Indy 1969-ben bukkan fel az új filmben. Ámde van egy előtörténete, és visszamegyünk a második világháború idejére. Csakhogy egy digitálisan megfiatalított Harrison Fordot látunk. Nézed, és nincs színészi játéka. Ez egy digitális képmás. Ezzel az erővel játszhatnál egy videójátékkal is. Innen kezdve a filmnek nagyon kevés esélye van, hogy behúzzon a történetbe. És valószínűleg hátul, a stúdió egyik szögletében is azt gondolhatták, hogy ha Harrison Ford netán meghal, akkor is milyen jó filmeket fogunk a digitális képmásával csinálni… Egyebek között ezért van most sztrájk Hollywoodban. A színészek rádöbbentek, hogy iszonyúan nagy a baj. És hogy ennek mi a vége? Senki nem tudja megmondani. De egy biztos: a digitális színész és a ChatGPT forgatókönyvíró szoftver olcsóbb, mint az ember.
De a nézőknek ez nem kell…
Hát éppen erről van szó! Ehhez képest a mai napon 155 millió dollár bevételnél tart az Oppenheimer (lapzártánkkor globálisan pedig már 500 millió dollár bevételnél – a szerk.), amelyben nincs digitális színész, van viszont brutálkomoly színészi játék. A műalkotásnak az a sajátossága, hogy nem szériatermék. Közben meg túltermelés van, és ennek egyenes következménye az, hogy nem lesz minden egyes mű baromi eredeti. Ennek pedig elég kellemetlen következményei vannak. A hatvanas évek végéig, a hetvenes évek elejéig a nagy sikerek éveken, évtizedeken át működtek. Ennek a világnak az volt a különlegessége, hogy volt egyfajta közös tudásunk. Ami azt jelenti, hogy „te is olvastad, én is olvastam”. Hogy azért merek hivatkozni a hobbitokra, mert azt feltételezem, hogy te is olvastad A Gyűrűk Urát. Most meg iszonyú nagy a zsizsegés körülöttünk, az online térben. Mindent tudunk, mindent letölthetünk, aztán eltelik két-három hét, és elfelejtjük. Ez megrendíti még azt a fajta közös tudást is, ami egy nemzeti kultúrán belül összeköt bennünket. Recseg-ropog a kulturális létezésünk, de tanácstalan vagyok, mert nem látom a végét. Nem szeretnék baljós jövendöléseket mondani: nincs vége a civilizációnak, csak mostanában így játsszuk ezt a meccset.
Amikor odahaza üldögélsz, mit választasz? Mivel töltődsz?
Olvasok. Előveszek régi könyveket is. Papíralapon. Ez nemcsak arról szól, hogy pihentetem a szemem a sok monitornézés után, hanem arról is, amiről már beszéltem neked: hogy újra kell olvasni szövegeket. Van egy regény például, amit tizennyolc éves korom óta minden évben elolvasok.
Melyik az?
Bulgakovtól A Mester és Margarita. Sőt, néha oroszul olvasom, merthogy orosz szakos voltam. Az újraolvasás önismeret is: érzem, hogy változtam meg az évtizedek során. Összemérem magam rendszeresen ugyanazzal a művel.
Mit veszel észre ilyenkor?
Amíg az ember nem túlságosan hajlott korú, addig a történet nagyon az előtérben van. Később válik fontosabbá, hogy a karakterekben mi bújik meg, és eljön az a pont, amikor kezded észrevenni a rejtett finomságokat. Ez az egyik vonulat: amikor elkezded a rétegeket lehántani. A másik meg egy másfajta történet: hogy változik körülötted a világ. Mindaz, ami ötven évvel ezelőtt egyáltalán nem tűnt aktuálisnak, ma lehet, hogy véresen az.
A szorongásra építetted az irodalmi munkásságodat. Szinte minden könyved ezt járja körül. Miért?
Szorongó egyed vagyok, még akkor is, ha ez nem látszik. Nem úgy van, hogy aki szorong, az behúzódik a sarokba, legörbül a szája sarka, és látványosan szenved. A szorongás inkább egyfajta világszemlélet. A szorongó ember néha még hasznos is lehet másoknak. Például amikor elindulunk a hitvesemmel otthonról, minden alkalommal megkérdezem: „Nálad van a telefon?” „Persze, hogy nálam”, mondja erre a feleségem. Na de mi van akkor, amikor a százharmincnegyedik alkalommal esetleg nincs nála? Ugye milyen jó, hogy szóltam? Egy szorongó ember vagyok, aki nagyobb biztonságban érzi magát attól, hogy sok apró, látszólag lényegtelen részletet fejben tart. Macera és strapa. De a szorongó ember egy kicsit másképp nézi a világot. Tán több dolgot észreveszek, mint egy teljesen normális, nem szorongó társam. Megpróbálom a hibalehetőségeket és a lehetséges fenyegetéseket kiszűrni a világból. Na most, ez eddig rendben van, de hogy lehet így élni?
