A kamaszokkal való együttélésben hatalmas kilengések követik egymást, akadnak csodálatos, szívet melengető pillanatok (becsüljük meg!), de többségében a bizonytalanság, az aggodalom és a bosszankodás a társunk. Néha teljesen kilátástalannak tűnik az egész, és amikor kicsit megnyugodnánk, valamilyen formában biztos beüt a ménkű. Az ember ráadá­sul folyamatos dilemmában van, hogy érdemes-e ugyanazt századszor is elismételni. Nemrég találkoztam egy volt kolléganőmmel, aki azzal indította a beszélgetést, hogy nagyon hálás egy régi mondásomért, amit azóta minden tinédzsert nevelő ismerősének szajkóz: nem üres zsákba kiabálunk! Olyan, mintha egy feneketlen zacskóba magyaráznánk, úgy tűnik, hogy semmi foganatja, de a mondanivalónk összegyűlik a zsák alján, és előbb-utóbb kiderül, hogy a gyerek elraktározta a lényeget. Tényleg ezt szoktam mondogatni, de olyan jó volt mástól hallani! Rögtön el is hittem, és eszembe jutottak azok a helyzetek, amikor bebizonyosodott a dolog igazságtartalma, és kicsit megnyugodtam. 

Ha egy területen remekül teljesítünk, vagy vannak igazán bevált tippjeink, akkor szívesen terjesztjük a bölcsességeket, mert azt szeretnénk, hogy a többieknek is jó legyen. Falucskai Henriett klinikai szakpszichológus szerint azonban ez a ritkább. Jellemzőbb, hogy a gyakran ismételt tanács mögött fájdalmas tapasztalatok és egyfajta megkeseredettség áll. 

– Valamit egyszer vagy többször rosszul csináltam, megbántam, ezért fűnek-fának mondogatom, hogy mit kell tennie, hogy ezt a csapdát elkerülje. Érthető, hogy valaki szeretné megóvni a szeretteit­ attól, ami vele már megtörtént, de senkit nem védhetünk meg a saját életétől. A hibáinkból tanulunk, sajnos bizonyos pofonokba bele kell szaladni. A receptszerűen elmondott tanácsokkal – vonatkozzon az életmódra, szerelmi életre, gyereknevelésre, munkahelyi kérdésekre – az a baj, hogy nem működnek. Nem lehet azt mondani a másiknak, hogy „ha a párod ezen a hétvégén is pecázni akar, akkor azt kell válaszolnod, hogy nincs kedved, erre ő majd felpaprikázódik, de neked nem szabad hagynod magad, és akkor majd tisztelni fog”. Amikor tanácsot adunk, mindig magunkból indulunk ki, de a másiknak teljesen eltérő a helyzete, mások a tapasztalatai, a feldolgozott és feldolgozatlan trau­mái, a félelmei, a megküzdési stratégiái. Ő egészen más érzelmekkel, gondolatokkal van benne egy szituációban. Pontosan ezért hiába tűnik a helyzete ugyanolyannak, mint amiben én voltam, a háttere miatt nem lehet azonos a kettő, legfeljebb hasonló. Más korban él, más körülmények között, más céljai vannak. Nem mondhatom azt senkinek, hogy „ha a helyedben lennék, ezt vagy azt tenném”, mert ha a helyében lennék, akkor pontosan azt tenném, amit ő. 

Egy hatványozottan nehéz élethelyzet után, amilyen például egy válás, természetes, hogy az érintett szeretné átadni a saját tapasztalatait, és valahogyan megspórolni a csalódást a gyerekeinek. Ezért hajlamosak sokan mondogatni, hogy „minden nő/férfi csak a pénzedet akarja, soha ne legyél senkivel közös kasszán”. Ha valakit kisemmiztek, és évekbe telt, mire összeszedte magát, akkor nyilvánvaló, hogy fél ettől, de a gyerekének nem az lesz a társa, aki neki. El lehet mondani élete nagy tanulságát, és hogy mire érdemes figyelni, de ezt nem szabad örök érvényűnek gondolni, és kőbe vésett igazságként, szentírásként kommunikálni.