A Zsaruvér és Csigavér forgatása előtti este Bujtor István, mint a stáb vezetője, összehívta a közreműködőket, és buzdító beszédet tartott. Eközben kicsúszott a száján egy ügyetlen megjegyzés, amin megsértődött egyik barátja, Kern Andris. Olyannyira, hogy napokig hordozta magában a sérelmet, hiába próbált Bujtor többször kibékülni vele. Az utolsó esték egyikén aztán odament a még durcáskodó Kernhez, és azt mondta: „Andris, ne marháskodj! Béküljünk ki! Ki tudja, hány nyarunk lesz még!”
Nem lett több. Néhány hét múlva ott álltunk a koporsójánál a balatonszemesi temetőben… A semmiből jött, az örökkévalóságba távozott, itt hagyva döbbenetesen rövid életének maradandó, elvitathatatlan értékű mivoltát. Több tucatszor voltam a Balatonnál, szüleimmel, iskolatársaimmal, csajokkal, haverokkal, kollégákkal, mégis ez a különleges mesevilág úgy maradt és marad meg bennem, ahogy varázslatos hangulatú filmjeivel Bujtor örökül hagyta nekem, nekünk. Kékszalag vitorlásversenyek, vihar, napkelte, focimeccsek, csárdák, mulatók, rohanások, bűnügyek, csajok, srácok, rejtett tájak, seftesek, aranyifjak, lovagok, bunyók, szerelmek, balhék – mind egy kicsit emelkedettebbek a valóságnál, ettől annyira igazak mindannyiunk számára.
Piedone üzenete
Bujtor, becenevén Bujti, tulajdonképpen beleszületett a Balatonba. Bátyjával, Latinovits Zoltánnal, és öccsével, Frenreisz Károllyal gyermekéveik nagy részét a Balatonnál töltötték, este hazasietve a Gundel-vacsorára, a mamájuk ugyanis Gundel Károly lánya volt. Ha pedig Pesten voltak, akkor mániákusan kosárlabdázott legjobb barátjával, Kozma Istvánnal, aki aztán sportágat váltva minden idők egyik legnagyobb birkózója, kétszeres olimpiai bajnok lett. A karakteres, jóképű, lenyűgöző Bujtor véletlenül csöppent bele bátyja, Latinovits révén a filmezésbe, és sorra kapta a főszerepeket, ért el kirobbanó sikereket a bájos lázadó – de ő maga még mindig kereste helyét, útját, személyiségét. Kiskorától kezdve rajongott Rejtő Jenőért, a rejtői többrétegű humorért, abszurditásért, ami egyedülálló a világirodalomban. Ugyanakkor érezte, hogy ez a féktelen szabadság az akkori, rendbe szedett magyar filmgyártásban nem valósítható meg. Ekkor jött kapóra a Sándor Mátyás című nemzetközi filmsorozat, amelynek kapcsán Olaszországban találkozott példaképével, a nagy Bud Spencerrel, aki egy hátbavágás kíséretében rábeszélte, hogy csináljon a Piedone-sorozathoz hasonló filmet ő is, csak Magyarországon, és ne mindenféle fejesek dotációjával, hanem gyűjtse össze különböző szponzoroktól megállapodások szerint a pénzt a forgatásra, elvégre közgazdász a végzettsége.
Mindketten belecsöppentek a filmes világba, és megőriztek valamit sercegő, szívet melengető, nyers eredetiségükből. Hasonló az öblös, átütő, érces, érzékeny hangjuk, a derűjük, emberségük, öniróniájuk, fanyartól az abszurdig menő „rejtőjenős” humoruk.
Bujtornak nagyon megtetszett Piedone üzenete, a filmek légköre, sodrása, fordulatossága. A súlyos pofonok, kreatív verekedések közepette is mindinkább foglalkoztatta a véres erőszak, a brutalitás elvetése. A siker nagyon jólesett neki, fontos volt, ám úgy érezte, túlontúl nagy árat fizetett érte. Nem szerette, hogy bárhol dolgoztak is, őt, a sorozat hősét, sztárját luxushotelben szállásolták el, egyedül, a producer előírásainak megfelelően, míg a többiek másod-, harmadosztályú helyeken laktak. Ő is a többiekkel szeretett volna dumálni, bulizni, olykor kicsapongani. Mind jobban vonzotta egy kalandos kihívás, hogy jó volna filmkészítési álmait megvalósítani.
Szikrázó őserő
Bujtor valójában nem volt a szó klasszikus értelmében színész. Miután nem vették fel az orvosira, közgazdasági egyetemre ment, közben, hogy legyen pénze a tanulásra, rendszeresen dolgozott. Ládát cipelt a Nagyvásártelepen, pincér volt a Matróz csárdában, vagy nyaranta a Balatonnál, télen pedig beállt lapátolni, ha éppen leesett a hó. Le is diplomázott, és közben ragadta el a filmezés varázsa. A Karambol című film egyik főszerepére kerestek nagydarab, nyers, súlyemelő bajnokot alakító főszereplőt, és Latinovis ajánlotta, hogy próbálják ki az öccsét, mert ez éppen testhezálló feladat lenne neki. Nos, kiderült, hogy nem csupán testhez-, hanem lélekhez álló is volt számára a figura. Rögtön rá is osztották az akkor még egyetemre járó Bujtorra. Nyers volt még a filmben, darabos, minden gesztusáról lerítt, hogy első filmes, de átsütött rajta valami kihívó dac, valami mélységes hit, a célokban, az igazságban, a dolgok megváltoztathatóságában. Valami szikrázó őserő, valami szemérmesen viselt vad férfiasság, valami bumfordi báj. Igen, megjelent, és egyszeriben ő lett számunkra, generációnk számára a mítosz, egy beletörődött, illúzióját vesztett világban az eleven tiltakozás. Egymás után kapta a filmszerepeket, de mindig tartózkodó maradt a pályával szemben. Eredendően nyomasztólag hatott rá zseniális bátyja árnyéka. Mindig úgy érezte, mindaz, amit ő tudhat nyújtani, az viszonylagos, az megkérdőjelezhető. Alakításaiban robusztus személyének különös varázst adott ez a bájos tétovaság, de személyiségében mindig feszélyezte, és valamelyest visszafogta abban, hogy teljességgel át tudja adni. Ez az érzés aztán valósággal komplexussá vált Latinovits tragikus halála után. Úgy érezte, az vezetett rajongott testvére vesztéhez, hogy szó szerint halálosan komolyan vette a pályát, arra tette fel az életét, hogy nem tudott megalkudva élni, méltatlan kompromisszumokkal, hogy az a fajta maximalizmus csak a vonat alá vezethet. Mintegy belső önvédelemből igyekezett inkább sokfélét csinálni. Játszott is, de mellette rendezett, írt, társulatokat szervezett, teniszezett, síelt, vitorlázott. Utóbbiban még magyar bajnokságokat is nyert, csapatában ott szorgoskodott a kenuvilágbajnok és a miniszterelnök is!
A Balaton szerelmese
A Piedone-ötlet még mindig erősen foglalkoztatta, ám ehhez jött egy újabb motiváció is a vitorlázás kapcsán. Az ő szavaival: „Később, amikor versenyezni kezdtem, egyre többet foglalkoztatott az a gondolat, hogy milyen jó lenne a vitorlásversenyzést beépíteni egy filmbe, ahol a hős – akit én játszanék persze! – versenyszerűen vitorlázik. Nagy szerelmem volt, van és lesz a Balaton. Szerettem volna megmutatni a mozinézőknek vízközépről a tihanyi apátságot, hogy hogyan néz ki a vízről Szigliget, a füredi lankák, a somogyi part, egy napkelte Kenese felett, szerettem volna megmutatni a vitorlások életét, egy versenyt, és egyáltalán a vizet, a szelet, a hullámokat. Lassan körvonalazódott egy krimiszerűség: A Pogány Madonna.” A kettő, a Piedone-filmek meseszövése, abszurd bája és a jellegzetes Balaton környéki helyszín mind jobban összeállt. Megszületett a történet, elkészült a forgatókönyv, körvonalazódtak a klasszikus szereplők, sajátos varázsú figurák. Ő mint Ötvös Csöpi, a nyomozó; Kern András mint a fontoskodó főrendőr, Kardos doktor; aztán Bánhidi László mint Matuska bácsi; Kozák László pedig Purci úr. Bekerültek a nagy öregek, Bujtor fiatalkorának bálványai, Kállai Ferenc, Avar István, Zenthe Ferenc, kitalálódtak a kalandfilmek szükséges kellékei: rosszlányok, rosszfiúk, kis- és nagystílű bűnözők, okos és buta rendőrök, vagányok, különcök, gengszterek. Az elején még sikerült némi filmgyári támogatást szereznie, ám ennek elapadásával a Csöpi-sorozat újabb részei egyre inkább gyakorlatilag Bujtor vállalkozásai lettek, és valóban ő volt a producer, rendező, író, szervező, főgyártásvezető, főszereplő. Ő gyűjtötte össze a szponzori pénzeket, ő szervezte a forgatást, szedte össze a stábot, éltette, mozgatta, instruálta, lelkesítette őket.
Ember a parton
Évekig dolgozhattam vele, tapasztalatból tudom, mi mindenre, sőt gyakorlatilag mindenre kiterjedt a figyelme: „Ennek ne írj hosszú mondatokat, mert nem jó a szíve!” „Annak ne írj r betűs szavakat, mert rossz a fogsora!” „Amannak húzd meg a szövegét, hogy beérjen látogatási időben a mamájához a kórházba!” Aztán más jellegű instrukciók is: „Itt ne futva kergesse, hanem autóval, ugyanis szponzorál minket az autós cég!” „Itt ne lábteniszezzenek, hanem sakkozzanak, mivel csak egy kamerára maradt pénzünk!” „Ide be kéne írni még egy szerepet, mert olvastam, hogy le van gatyásodva X. Y. színész!”
Amikor meg sikerült összehoznia, hogy két nagy ikonja, Puskás „Öcsi bácsi” és Albert „Flóri” lejöjjön a forgatásra egy lábteniszjelenethez, lelkesedése nem ismert határt. Ott rohangált mellettük a pályán, leste a gondolataikat, maga szaladt be a hotelbe székért, amikor egyikük kicsit elfáradt, és hozott jéghideg buborékos ásványvizet, amikor a másik megszomjazott. Évtizedekig gyártotta folyamatosan, meg nem alkuvó lendülettel a Csöpi-filmeket, mindannyiunk kedvenceit.
Utolsó filmjében Kern Andris mellett, segédrendőreként, magam is játszhattam. Nyári hőségben volt egy csónakos jelenetünk a Balatonon. Ki is vittek bennünket, ám valamiért át kellett szervezni a forgatást, valamelyik kikötői jelenetet hozták előre, bennünket pedig a nagy rumliban kint felejtettek a tavon. Eltikkadva ültünk ott a rekkenő napsütésben, és közben néztük a parton Bujtort, aki fehér ruhában, fehér kalapban, szája előtt hangszóróval takkra irányított mindent. „Ti ide menjetek, ti pedig oda, a vitorlások induljanak balra, a motorosok jobbra!” Imponáló volt, lenyűgözve figyeltük határozottságát, magabiztosságát, karizmatikus lényét, mintha csak az idők kezdetétől ott állt volna, és ott is áll majd az idők végeztéig. Íme, a Nagy Ember! – állapítottuk meg a csónakban már kiszáradtan, összeaszottan, de csillogó, őszinte bámulattal. No lám… Ő a főnök, ő a vezér, ő az úr, a parancsnok, ő, aki csinálta, mi pedig neki csináltuk. Mi akkor az emberi nagyság, erő, túlnövés önmagán, létezik-e maradandóság, vetődött fel a koporsó körül mindnyájunkban. Ez benne rejlik. Csöpi a magyar film óriása volt és marad.
Fotó: Fotocentral archív, OSZK / Mafilm Filmarchív / Baldóczy Csaba, Inkey Alice
