Megtűrt vendég itt az ember. A hegy csak rövid ideig engedi, hogy fenséges magasságában háborítsák. Könnyen belátható, hogy semmi nem jó itt az emberi életfunkcióknak. Harmadannyi a levegő, csontig hatoló a hideg, gyakran orkánszerű a szél, a mozgás lelassul, a tudat beszűkül. És mégis. Évről évre egyre többen nekiindulnak. Vajon miért?
„A hegymászás számomra az önmegvalósítás csodálatos lehetősége. Egy élhetetlen világba lépsz be, ahol éppúgy lelsz békére és mennyei szépségre, mint pokoli sötét erőkre és sziklakemény, fagytól zord, üres sötétségre” – írta Suhajda Szilárd, a májusban tragikus körülmények közt, csúcstámadás közben eltűnt hegymászó a közösségi oldalán.
2019. május 29-én Nirmal Purja serpa közzétett egy fényképet az interneten. Nagyjából háromszázhúsz ember állt sorban, szorosan egymás mögött, nyolcezer méter fölött, a „halálzónaként” ismert területen, hogy kihasználva az alkalmas időt, feljusson a csúcsra. A kép azonnal elterjedt, és heves vitát váltott ki. Elia Saikaly kanadai operatőr így írta le, amit tapasztalt: „Nem hiszem el, amit odafent láttam. Halál. Káosz. Lökdösődés. Holttestek az útvonalon és a sátrakban.” Dirk Collins wyomingi filmrendező viszont unatkozott fent. „Olyan volt, mintha sorban álltunk volna egy zsúfolt síparadicsomban. Nagyon bosszantó. Nem erre számítottam.”
Egy amerikai expedíciós cég vezetője kifejtette, hogy nem a zsúfoltság a gond, hanem az, hogy az új, helyi vállalkozások a magashegyi mászásban tapasztalatlan embereket is felvisznek, és „felrángatják őket a hegyekre”. Az állítás persze csak részben igaz, mert a tömeg, a sorban állás nagyon is veszélyes. Az expedíciós csapatok, a felfelé tartók és azok, akik már visszafordultak, egyetlen, tömött úton haladnak, és akadályozzák egymást. Márpedig az idő a „halálzónában” élet-halál kérdése. Kifogyhat az oxigén a palackból, fagyási sérülések és agyi ödéma jelentkezhet, a szervezet teljesen kimerülhet. 2019-ben tizenegyen vesztették életüket – néhányan a forgalmi dugókban várakozva. Csak kevesen képesek belátni, előfordulhat, hogy amikor már szinte kézzelfogható közelségben van a csúcs, mégis vissza kell fordulni. Amennyiben a mászó az életet választja.
Virágzó vállalkozás
Sajnos a 2023-as szezon az eddigi egyik legtragikusabb évnek ígérkezik a rossz időjárás és a túl sok mászó miatt. Idén is rekordszámú, négyszázhetvennyolc engedélyt adtak ki, tizenkét hegymászó meghalt, és további öt eltűnt. Eddig.
A spirituális élményen túl az Everestre mászás, részben a közösségi oldalaknak köszönhetően, divatos, bakancslistás céllá vált. A helyi vállalkozásokat igénybe véve egy mászás átlagos ára – serpák segítségével, oxigén használatával – ma már húszmillió forint körül van. Ez az összeg nem kevés, de azért nagyon sokan megengedhetik maguknak. Alighanem túl sokan is.
Egy hegyi vezető serpa órabére nagyjából tizenkétezer forint, ami – a folyamatos életveszélyt és a sokszor emberfeletti megterhelést tekintve – nagyon kevés. Ezeknek a nepáli és tibeti férfiaknak a mászószezon hónapjai alatt kell megkeresniük a családjuk eltartásához valót. A kis termetű teherhordó serpák, akik az utolsó településekről az alaptáborig, úttalan utakon szállítják a kliensek csomagjait, az ivóvizet, a kényelmes matracokat, élelmiszereket és számtalan szükséges kelléket, gyakran a saját testsúlyuk kilencven–százhúsz százalékát cipelik.
A teherhordó – Az Everest elhallgatott története című 2020-as filmben egy huszonnégy éves amerikai, Nathaniel Menninger teherhordónak áll, és végigküzdi, csinálja, amit a helyiek. Ezt a filmet minden mászónak látnia kellene.
A serpák (jelentése: „keletről jöttek”) népcsoportja a Himalája északkeleti részén, három-négyezer méteren él. 1953. május 29. után váltak ismertté világszerte, miután Edmund Hillary új-zélandi hegymászó egy nepáli serpával, Tendzing Norgajjal először ért fel a Csomolungma (a Jóságos istenanya) csúcsára. Ettől kezdve a helyi viszonyokhoz alkalmazkodott szervezetű serpák a Himalája-expedíciók nélkülözhetetlen segítőivé váltak. Számukra nagyon fontos jövedelmi forrást jelent ez a munka, sőt, Nepál nemzeti jövedelmében is jelentős tétel.
A tömeges, kereskedelmi vállalkozások által szervezett hegymászás nagy hasznot hozó árucikké vált. Aki fizet, mindenáron és minden körülmények közt a csúcsra akar jutni. Ez azt is jelentheti, hogy ha a kliens menet közben bajba jutott sporttárssal találkozik, továbbmegy, mondván, itt mindenki csak magáért felel. Az amerikai David Sharpnak, aki csak alapszolgáltatást fizetett, 2006 májusában serpák nélkül sikerült a csúcsra (vagy a közelébe) jutni. Visszafelé azonban kénytelen volt egy éjszakát eltölteni 8500 méteren, a halálzónában. Másnap reggel sokan elhaladtak a lába körül összekulcsolt karral ülő, fagyási sérüléseket szenvedett, de még élő David előtt. Ezután több csapat próbált segíteni rajta, de végül kénytelenek voltak magára hagyni. Edmund Hillary Sharp halálhírét követően elítélte a történteket: „Ha valaki életveszélyben van, és te még erős vagy, kötelességed segíteni. A csúcsra máskor is feljuthatsz.”
Csipkerózsika és Zöld csizma
Az egyik leghíresebb „Mount Everest-útjelző” a Zöld Csizma néven ismert indiai hegymászó, Tsewang Paljor holtteste. Ő 1996-ban vesztette életét épp egy olyan helyszínen, ami mellett aztán sokan elhaladtak.
Hannelore Schmatz német hegymászó a negyedik nő volt, aki felküzdötte magát a Mount Everest csúcsára, 1979. október 2-án. Lefelé mászva azonban kimerült, leült, és megfagyott. Hosszú, barna haját évekig fújta a viharos szél…
Francys Arsentiev amerikai mászó orosz férjével, Szergejjel 1998. május 22-én jutott fel a föld legmagasabb csúcsára, segítők és oxigén nélkül. Lefelé azonban Francys oxigénhiány és fagyás következtében életét vesztette. Lila anorákjában hanyatt fekvő testét Csipkerózsikának nevezték el a hegymászók. Pár éve elrejtették a kíváncsi szemek elől. (A nő keresésére indult férje soha többé nem került elő.)
S hogy miért a legnagyobb szabadtéri temető ma az Everest halálzónája? Elsősorban azért, mert egy holttest lehozatala rendkívül kockázatos, kevesen vállalják, ha pedig mégis, az legalább hetvenezer dollárba kerül.
Az amerikai Rebecca Long idén májusban jutott fel a csúcsra, és tényszerű blogbejegyzésekben számolt be útjáról. A mászás során életét vesztette Rebecca egyik barátja és csapattársa, Jonathan Sugarman seattle-i orvos. Ezután ő is egyre kevésbé érezte magát biztonságban.
A nő a csúcsmászást így örökítette meg: „Nagy volt fent a tömeg, másokkal együtt küzdenünk kellett a helyért. (…) Semmi kedvünk nem volt ott maradni, úgyhogy kevesebb mint öt perc után el is indultunk lefelé. A Hillary-lépcsőn szörnyű dugóba kerültünk, mert egy felfelé mászó nő épp egy szűk átjárónál állt meg sírva, hogy a serpája felmelegítse a kezét. (…) Úgy tíz perc után az emberek elvesztették a türelmüket, és kiabálni kezdtek rájuk, mire végre elindultak.”
„Egy ponton elöntöttek az érzelmek – nyilatkozta már hazatérve Rebecca. – Ez volt a legnehezebb dolog, amit életemben véghez vittem. Viaskodtam a gyásszal, a veszteséggel, a barátság, a csapatmunka érzéseivel, és a rengeteg nehézséggel, amin keresztülmentünk. Sok mindent újragondoltam, és most jóval magabiztosabb vagyok. Valóban örökre megváltozott az életem. És persze az, hogy megmásztam az Everestet, nagyon jól veszi ki magát, bármilyen munkahelyre is jelentkezik az ember” – tette hozzá mosolyogva.
Magyarok a világ tetején
Erőss Zsolt 2002. május 25-én első magyarként állt az Everest csúcsán. Jelinkó Attila, Neszmélyi Emil (kétszer) és Price Márton is elérte a csúcsot. Ugyan Anita volt az első magyar nő, aki felmászott az Everestre, 2009. május 21-én, majd egy évvel később másodszor is. Németh Alexandrának 2018. május 18-án sikerült meghódítania a hegyet.
Ötvenöt tonna szemét
A tömeges mászás az Everest környezetét is fenyegeti. Az alaptáborban minden szezonban hatalmas mennyiségű szemét gyűlik össze: sátrak, oxigénpalackok, főzőedények, matracok, hálózsákok, konzervdobozok. Idén eddig nagyjából ötvenöt tonna. A nepáli hatóságok sok szabályt, büntetéseket is bevezettek a szeméthegyek csökkentésére, több takarítóexpedíció is indult, de a probléma a mászók számának növekedésével egyre csak nő. Sajnos kevés mászó érzi erkölcsi kötelességnek, hogy amit felvitt, azt le is vigye vagy vitesse a hegyről.
Fotó: Elia Saikaly Facebook, Getty Images, Reuters, MTI / Gál László, Europress/afp
