Huszonöt éve van a szakmában, üzlete különleges virágkínálatáról híres, és olyan művészeknek kötött már csokrot, mint Cate Blanchett vagy a Depeche Mode tagjai. Bár mára minden létező díjat besöpört, virágkötő-világbajnokságon eddig még nem indult. Nem titkolja, mozgalmas és kimerítő szakma ez, de nagyon megéri.
– Hétfőnként virágpiac van, háromkor kelek, ötkor már a virágokat válogatom. Csak kevesen látják, mennyi munkát jelent egy virágbolt: hajnalban indulsz, egész nap állsz, koszos leszel, átdolgozod a hétvégéket, az ünnepeket, és nem mehetsz haza négykor. Mégis mindennap eksztázisba tudok esni valamitől. Például nemrég rábukkantam a neten egy brazil orchideakertészetre, ahol igazi különlegességeket árulnak. Egyből beindult a képzeletem. Azonnal írtam nekik, de sajnos csak országon belül tudnak szállítani – mondja, és csillogó tekintettel hozzáteszi, a virágkötészetben a tanulás, a rácsodálkozás soha nem ér véget.
Attila számára korán világossá vált, ami nem köti le a figyelmét, azzal egyszerűen nem foglalkozik.
– A matek addig ment, amíg a geometriát tanultuk, a kémiát addig szerettem, amíg kísérleteztünk. Kézügyességem mindig volt. A természetet, a növényeket és az állatokat gyerekkorom óta szeretem.
A Magyar Gyula Kertészeti Technikum dísznövénykertész szakán tanult tovább, a virágkötészettel egy fakultáción találkozott először.
– Az elején nem érdekelt, a tanárnő néhányszor ki is küldött óráról, mondván, teljesen felesleges, hogy ott vagyok. Aztán lett egy másik oktatónk, és elkezdtem megbarátkozni a virágkötészettel, harmadikban már egy versenyen is elindultam – meséli a sokszorosan díjazott virágkötő, aki ekkor még nem sejtette, hogy ez lesz az útja, és a kertépítésre fókuszált. – A kertépítésből azért nem lett szerelem, mert szeretem, ha a munkámnak azonnal van eredménye, az pedig években mérhető, mire egy kert életre kel.

Sorsfordító találkozás

Az iránytűt egy tanára adta a kezébe, amikor gyakorlati helyet kellett keresnie.
– Imre Kata virágkötőmester felajánlotta, menjek hozzá. Hatalmas dolog volt, hogy engem választott. A többi tanár nem nagyon értette, kérdezték is tőle: pont a Némethet, aki be sem jár órára, és nem fektet túl sok energiát az egészbe? Sosem voltam egy jól kezelhető gyerek: öntörvényű voltam, tombolt bennem az igazságérzet, mindenről megvolt a véleményem, aminek hangot is adtam. Mind a mai napig amikor összetalálkozom a volt tanáraimmal, bár nagyon büszkék rám, nem értik, hogyan lett belőlem valaki – meséli Attila, akinek élete egészen másképp alakult volna, ha nem Katához kerül, aki foglalkozott vele, látásmódot adott neki. – Extravagáns volt mindaz, amit csinált: nem félt szakítani a megszokottal, másképp használta az anyagokat, egy kompozí­ción belül különböző típusú növényeket társított, új és bátor formákat álmodott. Az egész lénye egy varázslat volt. Mindennap örömmel mentem be hozzá, és élveztem, hogy ott lehetek, hogy nézhetem. Szabályosan szívtam magamba a tudást – mondja, és hozzáteszi, lenyugodnia csak most, negyvennégy évesen sikerült, de megosztó személyiségén még az idő sem fogott. – Dolgozik bennem valamiféle kettősség: érzékeny lélek vagyok, de megvan bennem a vehemencia, a provokáció is, ami azért feszegeti a határokat.

Más világ

Huszonöt év alatt sokat változott minden, a virágkötészet mestersége is teljesen átalakult.
– Emlékszem, akkoriban egymásnak adogattuk a holland és német magazinokat, azokból ismertük meg a legújabb trendeket, és nagy dolognak számított az is, ha eljutottunk a legendás mesterek, Guba Ági, Szabó János, Imre Kata, Bukros Erzsi egy-egy bemutatójára, kiállítására. Ma minden fent van a neten, szabályosan dől az emberre a tartalom – mondja Attila. Szomorúan hozzáteszi, mára kevés a jó iskola, pedig igazi szakember csak abból lesz, akinek van dísznövénykertészeti tudása, aki ismeri a virágokat, ápolásukat, vágásuk fortélyait.
Nem véletlen az sem, hogy élete első világkupájára egy olyan emberrel készül, aki hozzá hasonlóan szakmája nagy mestere.
– Fehér József iparművésszel bár nagyon egyformán gondolkodunk, ő más szemszögből közelíti meg a feladatot. Hatalmas a tudása, tisztelem, csak kevés ember képes arra, amire ő: egy másik alkotó sikeréért szelíd alázattal a háttérben maradni.
A versenyen három témában méretik meg magukat.
– Erdeink lombjai munkacímen egy függeszthető kompozíciót kell készíteni kétszer két méterben, majd egy asztaldíszítést kell megálmodni, ahol a hullámok kapják a főszerepet, és egy kézfejen viselhető, felhők inspirálta menyasszonyi dísszel is készülnünk kell. Ilyenkor fontos, hogy olyan izgalmas formavilággal, színhasználattal, növényanyaggal rukkolj elő, ami egyrészt meghökkent, másrészt az újrahasznosításra irányítja a figyelmet. A versenyen lesz három megle­petésfeladat is. Nagy a nyomás, sokan ezen a ponton leblokkolnak, de én ebben jó vagyok. Régi álmom volt ez a verseny. Nem tagadom, szeretnék jó helyezést elérni, de nem fogok megalkudni, semmi olyat nem csinálok, ami nem én vagyok.

Belső munka

Bár kevés szó esik róla: ahogy az élsportban, úgy akár a virágkötészettel kapcsolatos versenyeken is fontos a mentális felkészülés.
– Én is eljárok egy szakemberhez beszélgetni. Érdekel a pszichológia, különösen azok a transzgenerációs­ traumák és blokkok izgatnak, amiket a felmenőinktől hozunk. A verseny kapcsán nálam például a görcsös megfelelési kényszerrel van dolgom. Persze, önmagaddal szembenézni félelmetes és kellemetlen, de megéri – mondja Attila. Hozzáteszi, ha valakiben nincs meg a szakma szeretete, akkor kiég. Neki is vannak hullámvölgyei, amikor érzi, motiválatlan, amikor sok és nehéz a munka. Egy üzletet üzemeltetni, embereket foglalkoztatni, megfelelni egy színvonalnak, ami alá nem lehet menni, ördögi kör. – Azt sem lehet kivenni a képletből, hogy sokak számára én vagyok az inspiráló erő. Ez felelősség. Nem tudod folyamatosan megújítani a márkádat, ha te magad nem újulsz meg újra és újra – magyarázza Attila, és elárulja, számára az utazás a terápia. – Szeretek elvegyülni az emberek között, nézelődni, tapintani, szagolni és kóstolni. De persze külföldön sem bírom ki, hogy ne menjek ki a virágpiacra vagy egy botanikus kertbe. Ha épp nem utazom, kiállításokra járok, mindenféle művészeti ág inspirál. Ez akkor is igaz, ha valami nem tetszik, mert valamilyen hatással mégiscsak van rám. Ha egy szokatlan színkombinációt, formát, textúrát látok, megpróbálom azt virágokból reprodukálni. Ám soha nem másolok.
A virágkötészeten túl a mindennapokban is fontos Attilának, hogy szép dolgok vegyék körül. Otthona is ezt tükrözi, de a főzésre is így gondol.
– Szeretem megadni a módját. Kitalálom a menüt, kimegyek a piacra, megveszem a zöldségeket a kedvenc árusaimtól, majd nekiállok. Receptet nem használok, pont, ahogy a munkában, ezt is érzésből csinálom.
Kérdésemre, hogy mit gondol a vágott virág tiszavirágéletéről, mosolyogva válaszol.
– A virágok törékeny szépségét pont az adja, hogy elmúlnak, elhervadnak. Van egy hetem, tíz napom, amíg csodálhatom őket.

Fotó: Falus Kriszta