Mi, a feleségemmel falun cseperedtünk fel, ha elhagytuk a mindenséget jelentő néhány utcát, az ünnep volt, dedikált pillanat – és az efféle úri huncutságot, paraszti sorban, akkoriban is szűken mérte a sors. Nem lettem volna meglepődve, ha Hannában is összefolyik az egész kanossza: élet a nagyszülőknél, apa munkaútjai, művészeti fesztiválok és teraszok, meg az ezekbe ékelődő soványka nyaralások. De Judit idén a sarkára állt, „a nyaralás az nyaralás”, szó sem lehet róla, hogy apa beékeljen két, esetleg három munkás estét, arra hivatkozva, hogy napközben attól még ő kint van a parton. Megvédtük hát a hetet, és sokat álmodoztunk, nagyratörő terveket szőttünk, aztán a skandináv éjszakákból balatonfenyvesi kora reggelek lettek, és én, aki már teljesen elfelejtettem, mit jelent nyaralni, önfeledt boldogsággal tanultam újra a lányomtól.
Mert Hanna nemcsak felfogta, mi a különbség a nyaralás egy hete és a többi lótás-futás között, hanem készült rá, felöltöztette a lelkét, izgatott volt, és boldog, öntudatos turista. Belakta a bérelt nyaralót, a zsebkendőnyi kertet, feszült izgalommal várta a délelőtti apás programokat, bábszínházat, állatsimogatót, dinóparkot, és idén nyáron már szerelmes lett a Balatonba. Nemcsak a békavadászatba meg a kagylókeresésbe, de a szabadságba is, az úszógumi és karúszó nélkül vízi vágtákba. A második köhögős, prüszkölős esésnél megjegyezte ugyan, hogy ez pontosan olyan volt, mint az első, de amikor az édesanyja csipetnyi iróniával a hangjában megnyugtatta, hogy a többi is ilyen lesz, tudott nevetni magán.