Augusztus 28-án lesz száz éve, hogy elhunyt Lwoff-Parlaghy Vilma, aki nemcsak korának kedvenc „celebje” volt, hanem a 20. század elejének egyik leghíresebb és legtehetségesebb portréfestője is, Európában, valamint a tengerentúlon egyaránt. Remek érzékkel használta ki a körülötte lévő felhajtást, maga alakította botrányainak narratíváját, ami egy egészen kivételes karrierhez segítette hozzá. Korabeli elismertség ide vagy oda, mégsem sikerült bekerülnie a művészet igazi, nemzetközi klasszikusai közé.
A festőnő 1863-ban született Hajdúdorogon Brachfeld Vilma Erzsébet néven, a család csak később magyarosította a nevét Parlaghyra. Zsidó vallású édesapját a források Brachfeld állami hivatalnok úrként említik, de nemesi származására több utalást is találni, ahogy anyjáról is vannak adatok, az osztrák Wilhelmine von Zollerndorfról. Vilma már gyerekként is szeretett rajzolni, és láthatóan érzéke is volt hozzá, mert Pestre költözve szülei beíratták Rostagni Lajos mintarajztanodájába. Ott derült ki, hogy Vilma kivételesen tehetséges, ezért Rostagni javaslatára, hogy a lány nevesebb rajziskolába járhasson, a család Münchenbe költözött. Tizenhét évesen a fiatal lány már a kor ismert mestereitől tanult, sokat utazott, és voltak kisebb kiállításai is, 1883-ban pedig a müncheni nemzetközi kiállításon egyik képe elnyerte a tárlat nagy aranyérmét.
Ahogy ma mondanánk, szépen építgette karrierjét, és alig múlt húszéves, amikor megfestette az idős Kossuth Lajost, egyébként apja unszolására, és ezzel ráérzett, hogy mi az, ami segítségére lesz abban, hogy több megrendelője legyen. A turini remete eleinte ellenkezett, de végül beadta a derekát, amiből aztán kisebb botrány kerekedett, mert Kossuth körül többen a szájukra vették a kapcsolatot, miszerint az több lehetett puszta festő–modell viszonynál. Vilma három olajfestményt készített híres modelljéről – az egyiket aztán jó marketingérzékkel be is nevezte egy budapesti nemzeti kiállításra. Politikai okokból végül nem állították ki a képet, a Kossuth-festmény szaftos botránnyal megspékelt sajtóvisszhangja viszont európai ismertséget szerzett a művésznek.
Újonnan jött hírnevét kihasználva körútra indult aztán a híres portrékkal, és nemcsak a belépőjegyek, de a megrendelt replikák is szép bevételt eredményeztek neki. Nem sokkal később Vilma úgy döntött, ideje Berlinbe költözni, és gazdagabb támogatók és megrendelők után nézni. Hozzáment dr. Karl Krüger ügyvédhez, aki leginkább arra volt hivatott, hogy bevezesse őt a társasági életbe, azonban erre egyáltalán nem volt szüksége, hiszen ezt megtette tehetsége. A bécsi, majd berlini kiállításokon is aranyérmet nyert anyjáról festett portréja, és az a kép végül a párizsi Szalon ajtaját is megnyitotta számára. A jó francia kritikák pedig hozták is a megrendelőket az arisztokrácia köréből.
Majd újabb bravúros húzás, vagyis ezúttal inkább véletlen következett: Helmuth von Moltke tábornagy is rendelt Parlaghy Vilmától arcképet, amelyet a festőnő benevezett a Berlini Művészeti Akadémia kiállítására. A bizottság elutasította a pályázatot, aminek a híre von Moltke grófon keresztül II. Vilmos császár fülébe is eljutott, aki végül megvette a képet, így Vilma és kollekciója ott lehetett a kiállításon – az uralkodó önkényes közbenjárása pedig nemcsak beszédtémává tette a művészt, de egyfajta misztikus fénybe is burkolta.
Előkelő megrendelők
Nem meglepő, hogy ezután igazán prominens megrendelői lettek, és maga II. Vilmos is kért tőle egy festményt. Ez nem sikerült jól, valószínűleg azért, mert a császár szeretett mindenbe beleszólni, így a festőnek az ő igényeit kellett követnie. Az akadémia vissza is utasította a képet, még így is, hogy a császárt ábrázolta. Utóbbinak ez nem volt ínyére, ezért egyszerűen arra utasította az akadémiát, hogy állítsák ki a festményt. Sőt, ennél is tovább ment: amikor az akadémia elküldte neki a listát, hogy jelképesen írja alá a díjazottak sorrendjét, ő egyszerűen Parlaghy Vilmát írta be első helyre, akinek így lett egy nagy aranyérme a berlini akadémiától is. „A német császár kedvenc portréfestője” ajánlólevél néhány éven belül annyi megrendelést hozott, hogy a magyar nő Európa egyik legjobban fizetett portréfestője lett.
Hercegnők, bárók, grófok és grófnők ültek modellt neki, megfestette Bismarck és II. Vilmos württembergi királyt, illetve annak feleségét is, majd Ferenc József császárt és VII. Eduárdot. Nemcsak mesésen megfizették, de ajándékokat is kapott. Például ékszereket, és mivel Vilma nagyon szerette az állatokat, ezért egyre többször kapott kutyákat és lovakat is megrendelőitől. A Párizsi Művészeti Akadémia tagja lett, majd elvált férjétől, és elutazott New Yorkba.
Berlini műterme ekkor már olyan fényűző volt, hogy harmincöt éves korában otthonát már a helyi arisztokrácia kedvelt szalonjai közé sorolták. De nehogy azt higgyük, hogy Vilma csak a luxusra költötte a pénzt! Direkt adott el képeket azért is, hogy minél több állaton segíthessen.
