Intenzív napok vártak rám, korán keltem, a könyvbemutatók, irodalmi estek helyszínei közt jöttem-mentem, órákra lebontva be volt osztva a napom. Este fáradtan zuhantam az ágyba, a lefekvés előtti percekben még üzenetet küldtem a családomnak. A harmadik este, a szívecskékkel és emojikkal teli üzenet végére odaírtam, hogy hiányzik az ölelésetek.
Valóban hiányzott. Nagyon. Napok óta, pár udvarias kézfogáson kívül, nem érintett meg senki. Elszoktam ettől a rettenetes érzéstől. Tizenkét éve ismertem meg a férjemet, tíz éve született a fiam, aztán nem sokkal később jöttek a lányok, és én akkor ott, Erdélyben tudatosítottam, hogy én azóta folyamatos, intenzív testi bőr-bőr kontaktusban vagyok.
Két négyzetméter bőr vagyunk, teli idegvégződésekkel. Azt mondják, hogy azok, akiket gyakran megölelnek, kevésbé szoronganak, csökken a félelemérzetük, szervezetükben megnő az oxitocintermelés, ­fokozódik a boldogságérzetük.
A családos életben talán a hétvégi ébredéseket szeretem a legjobban. Amikor minden gyerek az ágyunkba mászik, az izzadt kis végtagok érintkeznek az enyémmel, az ovis gyerekem hozzám bújik, a kezem maga köré csavarja, és kéri, hogy simogassam. A „nagyok” is ott vannak, a tízéves fiam ad egy jóreggeltpuszit, a nagylányom a hajamat fonja. Szűkösen vagyunk az ágyban, de így a jó. Szó szerint a bőrömön érzem azt, amit a tudomány is bizonyít.
Az 1950-es években egy amerikai pszichológus, Harry Harlow majmokkal végezte híres kísérletét, amelyet ma mindenki idéz, aki az érintés fontosságára hivatkozik. A pszichológus a kismajmokat elválasztotta az anyjuktól, és a ketrecükbe két „pótmamát” helyezett el. Egy drótból és egy szőrös anyagból készült bábut. A drótból készült anyamajom tartalmazta az ételt, a rémült kisállatok mégis inkább a szőr­anyát választották, az éhezés árán is.