– Nagyon vágyom kisbabára, de nemcsak magam és a férjem miatt, hanem azért is, hogy a csodálatos pótanyukám nagymama lehessen – mondja a harminchét éves Flóra meghatottan egy városligeti cukrászdában, majd többször megköszöni, hogy együtt kávézunk, mert így sokaknak mondhatja el „zűrzavaros” élete legfontosabb tapasztalatát. Egyetlen felnőtt figyelme megmenthet egy gyereket, és egyetlen ember biztatása elég ahhoz, hogy bátran éljünk!

Flóra az első levelében őrangyalaként emlegette a maga „egyetlen emberét”, s amikor felteszem a világ legegyszerűbb kérdését – „ki ő?” –, úgy reagál, mintha varázsvesszővel érinteném. A szeme már nem párás, inkább mosolygós, ahogy az arcának minden szeglete, apró ráncocskája is. – Ő Brióska, a tiszteletbeli édesanyám – jelenti ki büszkén. Megérti, hogy nevetek a különös néven, majd lelkesen meséli, hétéves korában ismerte meg, és azóta Brióska lett az anyja, apja, testvére, barátnője, tanára, bizalmasa…
Legyünk patetikusak? Nevezzük sorsszerűnek, hogy harminc esztendővel ezelőtt egymásra talált egy boldogtalan kislány meg egy negyvenéves nő, akinek nem születhetett gyermeke? Flóra szerint romantikus a történet, hiszen más lett volna az életútja, ha 1993 nyarán nem siet segítségére az új, földszinti lakó, amikor maszatosan bőgött a zuglói házuk kapujában, mert elejtette a gyümölcsjoghurtját, és az szerteszét fröccsent. Az ismeretlen fiatal nő megvigasztalta, rendbe szedte, feltakarította a lépcsőházat, aztán együtt sütöttek nála egy tepsi brióst, közben eldöntötték, a kislány Brióskának fogja szólítani az új, felnőtt barátnőjét az első süteményezés emlékére. És a következő hónapban Flóra, aki lakáskulccsal a nyakában töltötte az iskolai szünetet, beszokott Brióskához. Enni, játszani, beszélgetni.
– Védőnőként dolgozott a gyerekrendelőben, rengeteg mesét tudott, sokat nevetett, imádtam – meséli Flóra. – Ő volt az első felnőtt, aki figyelt rám! Apám lelépett a születésemkor, idős nagyszüleim az ország másik végén éltek, anyukámat csak a színház érdekelte, ezért állandóan magamra hagyott. Nem végzett színművészeti egyetemet, de az előadóművészi engedélyével gyakran kapott kisebb-nagyobb szerepeket, hivatásának tekintette a színjátszást. Már nem haragszom rá, rossz embernek sem tartom, csak nem volt anyának való. Ha nem öntenék le cukros mázzal az anyaságot, valószínűleg többen ismernék el, hogy nem minden nő alkalmas egy gyerek felnevelésére, ami nem baj. Baj csak akkor van, ha olyanok is szülnek, akiknek a gyerek gond, teher, megoldandó feladat vagy inkább sorscsapás. Ez utóbbi voltam én, hiszen anyám nagyon fiatalon hozott világra, és a puszta létem akadályozta a karrierjét. Nem véletlen, hogy amikor feladta a színésznői hivatását, osztrák férjet választott, és ötszáz kilométernyire élnek tőlem. Tizenkilenc éves korom óta egyszer-kétszer találkozunk évente, neki ez épp elég. Ha Brióska nem vette volna át tőle a szülői szerepet, belehaltam volna az érzelmi ridegtartásba!

Csak egy jó bébiszityó?

Eleinte azt látták a ház lakói, hogy a kedves, csinos „alsó szomszéd” vigyáz a színésznő elhanyagolt kislányára, később már tanul is a gyerekkel, és egyre több hétvégét töltenek együtt. De azt csak Flóra tudta, hogy a második közös karácsonyuk után döntötte el végleg, jobb neki Briós­ka biztonságában, mint otthon. Közben a szülőanyja lelkesen híresztelte, rátalált a világ legjobb „bébiszityójára”, csakhogy Brióska senkire sem vigyázott Flórán kívül, és néhány hónap elteltével egy fillért sem fogadott el a szolgálatai­ért. Mindez megkönnyebbülést váltott ki Flóra anyjából, hiszen a bőgőmasina lánya szép lassan ápolt, együttműködő gyerekké alakult, szívesen tanult, dicsekedni lehetett vele.

Szabadság és anyaság

Különös fintora a sorsnak, hogy Flóra édesanyja, aki nem vágyott gyerekre, problémamentesen szült, közben Briós­kának, aki ma is csodálatosan tölti be a szerető anya szerepét Flóra életében, nem sikerült világra hozni gyermeket. Pedig fiatal korában orvostól orvosig futott, és az összes, akkor létező beavatkozást elszenvedte az élettársa lelkes segítségével. Amikor a negyvenedik születésnapja előtt tudomásul vette az orvosa „ítéletét”, miszerint a méhe elhelyezkedése miatt kevés az esély arra, hogy gyermeke szülessen, azonnal tervezgetni kezdte az örökbefogadást. Csakhogy Péter, az élettársa, aki matematikatanár volt egy középiskolában, becsületesen bejelentette: elfáradt. Éveken át hűséges társ volt a gyerekért vívott harcban, de elfogyott az ereje. Éljenek együtt gyerek nélkül, hiszen szeretik egymást, vagy küzdjön tovább Brióska, de nélküle… No, ekkor hagyta el Brióska Pétert, s egyedül költözött a nagynénjétől örökölt földszinti lakásba, majd az öreg, zuglói házban megismerte a kicsi Flórát.
– A szülőanyám megszállottan vágyott szabadságra, új szerelmekre és színházi szerepekre, Brióska hasonló megszállottsággal akart gyereket. Szerencsére nem ítélkeztek egymás felett, mert rájöttek, mindkettőjüknek hasznos, ha együttműködnek, ráadásul Brióska intelligensen szeretett. Megadta a tiszteletet a „művésznőnek”, ha bárki megjegyzést tett anyámra, ő védte meg, hiszen tőle kapta élete legnagyobb ajándékát, engem(!), és csak az érdekelte, hogy a sivár kisgyerekkorom után boldogságra képes felnőtté neveljen. A segítségével érettségiztem kiválóan, és vettek fel simán egy erős gazdasági főiskolára, hiszen Péter, a volt élettársa folyamatosan korrepetált matekból. De mindez eltörpül ahhoz a varázslathoz képest, amit a lelkemben vezényelt le Brióska! Könyvet lehetne írni arról, milyen okos dicséretekkel csöpögtetett belém önbecsülést, életörömöt, hiszen kiskoromban undorítónak, butának tartottam magam, és azt gondoltam, nem lehet engem szeretni.