Doktor úr, ön…
…nem tudnál inkább a nevemen nevezni? István, Pista… És tegezni?
Hogyan is mertelek volna? Hetvenöt éves taknyosként egy százéves urat?
Én jobban szeretném…
Nagyon köszönöm, akkor, kedves Pista, na, szóval, megkérhetnélek, hogy írj fel nekem valami gyógyszert?
Persze, parancsolj. Mi a bajod?
Nem is tudom… Tulajdonképpen arra kérnék tőled valami gyógyszert vagy akármit, amivel én is tudnék száz évet élni, ilyen szellemi és fizikai állapotban, ilyen hihetetlen aktivitással, ahogyan ezt te csinálod.
Fizikairól ne beszéljünk, mert, ugye, a derekam azért elég rozoga. A memóriám is elég hiányos, mert nem emlékszem, hogy lenne ilyen szer… mármint a hosszú életet biztosító. Gyanítom, hogy ez nálam genetika. Ezt hoztam magammal. A genetikai adottságok döntenek, amelyek amúgy lehetnek kevésbé jók, és azokat kell akkor némileg javítani. Aztán lehet valakinek jó a genetikája, ami lerontható alkohollal, nikotinnal, meg talán az életmóddal is.
Azt mondod, módjával igyunk, egyáltalán ne dohányozzunk, és sportolni muszáj?
Sport alatt mindenki mást ért, és ez nem is baj. Én például mindig szerettem úszni, de soha nem azért, hogy egyre jobb és jobb legyek benne. Nekem mindegy, hogy mennyi idő alatt teszem meg az adott távot, a lényeg az volt számomra, hogy mozogjak. Sem magammal nem akartam soha versenyezni, sem másokkal. Az öt-tíz hosszban is az út számított, nem a cél, ha a cél alatt versenyt értenénk. De természetesen a cél lehet az is, hogy az ember stresszmentesebb, fittebb legyen. Ez a megközelítés sokkal közelebb áll hozzám. És bevallom, életkárosító dolgokkal soha nem éltem, nem dohányoztam, és gyakorlatilag alkoholt sem ittam.
A felmenőid is magas kort éltek meg, Pista bácsi, akarom mondani, Pista?
Nem, és a legtöbbjük szív- és érrendszeri, illetve agyi érrendszeri betegségben hunyt el. Ám ők még olyan korban éltek, amikor az orvostudomány nem tartott ott, ahol most. Óriási élmény volt az életemben, hogy aktívan végig tudtam kísérni hallatlan fejlődését. 1950-ben végeztem az egyetemen, több mint hetven éve. Ha belegondolok, hogy akkoriban milyen tudásanyaggal kezdtem a pályát, és azóta szüntelenül csak tanulhattam, és ezáltal segíteni tudtam a betegeken, hát az maga a csoda!
Édesapád is körzeti orvos volt.
Ő hetvenkilenc évet élt ugyan, de az utolsó, mondjuk, jó tíz évben az életminősége sajnos rossz volt a magas vérnyomás és annak mindenféle következménye miatt. Mai tudásanyaggal nézve, akkoriban én csak idézőjelben tudtam gyógyítani őt. A nyolcvanas évek elején jelent meg ugyanis az első olyan vérnyomáscsökkentő gyógyszer, ami már hatékonynak bizonyult, igaz, még mellékhatásokkal. Aztán sorra jöttek a hatékonyabbnál hatékonyabb gyógyszerek, és addigra már volt tudásunk arról, hogy mely centrumok megváltozott biokémiai funkciói felelősek szervezetünkben például a magas vérnyomásért. Így célzottan tudtuk már ezeket kellően befolyásolni. Hatvanöt éves koromban aztán rájöttem, hogy én is magasvérnyomás-betegségben szenvedek, de akkor már rendelkezésre álltak megfelelő gyógyszerek, melyeket a mai napig szedek. Számos esetben a páciens azt mondja, jól érzem magam, most már jó a vérnyomásom, akkor minek szedjem a pirulákat tovább. Ilyenkor azt szoktam mondani, hogy azért, hogy így is maradjon.
Léteznek tehát biológiai törvényszerűségek, és van a sokat emlegetett „a tudomány mai állása”.
Igen, így a garantált száz évre egyelőre sajnos tényleg nincsen felírható recept.
Az elmúlt több mint hetven év praxisában, feltételezem, kialakult valamiféle ars poeticád.
Gyakran hangsúlyoztam és hangsúlyozom, milyen fontos odafigyelni, hogy a jelenségek mellett ne menjünk csak úgy el! Amikor bejön a páciens a rendelőbe, az orvosnak rögtön keletkezik egyfajta benyomása. Én néha, vasárnap, kiülve a Dunakorzóra, a feleségemet ilyesmikkel szórakoztattam: nézd, ott jön az a sovány ember, olyan beesett arcú, savanyú tekintetű. Ha betérne hozzám a rendelőbe, ránézésre gyomorfekélyre vagy depresszióra gyanakodnék. Vagy: nézd azt a kis gömbölyded asszonykát pirospozsgás arccal, hát neki magas lehet a vérnyomása, és talán cukorbeteg is…
A feleségeddel hetvenhárom évig éltetek boldogságban.
Igen, öt évvel ezelőtt hagyott magamra. Igyekszem mindent magam megcsinálni, de a lányomra, vejemre is számíthatok, akik egyébként szintén orvosok. Két unokám és két dédunokám van.
Édesapád miatt választottad ezt a hivatást?
Édesapám 1910-ben végzett a budapesti Tudományegyetemen. Utána kórházban dolgozott, majd jött az első világháború, és besorozták. Szerencsére hazatért, és 1920-ban kezdett újra praktizálni, előbb két házzal arrébb innen, majd, mivel az nagyon szűkös volt, immár családosan, 1929-ben átköltöztünk ide, ebbe a lakásba. Gyerekkoromban itt, ebben az I. kerületi lakásban szaladgáltam a betegek között, e körül az íróasztal körül, és hát ez a miliő hatott igazából rám. Érzékeltem azt, hogy volt valamilyen bensőséges kapcsolat az édesapám és a betegek között. Mintha azok az idegenek számomra már-már ismerőssé váltak volna, mintha a családhoz tartoztak volna. Pedig édesapám igen hajszolt életet élt, a praxis körül forgott minden. Nemritkán késő este még elment egy-egy pácienséhez, mert tudta, hogy egyedül fekszik otthon, és nincs, aki egy pohár vizet adjon neki. Látta nálam az érdeklődést, tanítgatott, bár soha nem biztatott, hogy válasszam az orvosi hivatást. És egyszeriben már a legkisebb kétely sem volt bennem, hogy orvos szeretnék lenni, csak hát a lehetőség volt kizárt. Akkoriban ugyanis izraelitát nem vettek már fel felsőoktatási intézménybe. Két éven át – mindenféle ügyeskedéssel – illegálisan bejártam az előadásokra, de azután lebuktam, és vége szakadt e kalandnak, aminek 1944 amúgy is véget vetett volna. Jött a munkaszolgálat, szökés, rejtőzködés a felszabadulásig. Akkor végre elkezdhettem egyetemi tanulmányaimat és – 1950-ben megszerezve az orvosi diplomát – ezt a csodálatos hivatást. 1957-ben – kórházi szolgálat után – átvettem édesapámtól a praxist.
Fel sem vetődött benned, hogy egy orvos mennyi szörnyűséggel találkozik? Fájdalommal, veszteséggel, halállal?
Ez ellen két gyógyír van. Először is az, hogy az ember meg tudja őrizni a nyugodt lelkiismeretét azáltal, hogy ha egy beteget elveszít, akkor tudja mondani, hogy ő valóban mindent megtett, amit megtehetett. A másik pedig az, hogy örülni kell a sikerélményeknek. A beteg üdve a legfőbb törvény, mondta Hippokratész, és ezt vallom a mai napig.
Ha valaki, te elmondhatod, hogy hasznos, tartalmas, értelmes életet élsz.
Alapvetően azt gondolom, hogy a létnek önmagában véve nincs értelme. Hogy legyen, az egyéni felelősség, az egyénnek kell feltölteni tartalommal és értelemmel.
A koronavírus-járvány idején is fáradhatatlanul dolgoztál. Mit gondolsz, mikor mész nyugdíjba?
Azt firtatod, hogy illik-e még egyáltalán dolgoznom? Az egyenes válaszom az, hogy ebben a pillanatban úgy érzem, még tudom mentálisan csinálni, viszont árgus szemmel figyelem, hogy még szabad-e. És megvicceltelek a beszélgetés elején, mert még tudok memorizálni. Emlékszem a múlt heti meg a két hónappal ezelőtti adatokra, a betegek állapotára. Addig csinálom, amíg ez megy. Amíg bírom, ameddig tudok segíteni más embereken, addig. Az én ideális befejezésem az lenne, ha már az előbb érintettük a halál kérdését, hogy egy átdolgozott nap után egészséges fáradtsággal lefekszem, jól elalszom – amúgy tényleg jól alszom szerencsére –, és aztán másnap arra ébredek, hogy nem ébredtem fel.

Fotó: Falus Kriszta