Hogy a kérdésekre választ kapjunk, és megértsük, miért olyan ártó, hogy napjainkban azok is traumát kiáltanak, akik ezt tulajdonképpen csak divatból teszik, fontos tisztázni, hogy mit jelent pontosan a kifejezés.
– A trauma egy múltban megélt megrázó esemény, amely túlmutat a mindennapi alapélethelyzet tapasztalatán. A traumatizált ember azt éli meg, hogy az ő saját léte, testi-lelki egysége fenyegetve van – mondja Páli Patrícia szakpszichológus. – A trau­ma nem azt jelenti, hogy volt egy rossz napunk, sokkal inkább egy olyan fenyegető élményt takar, amely az egész létbiztonságot veszélyezteti, meghaladja a megküzdési stratégiáinkat, kiszolgáltatottság- és tehetetlenségélményt vált ki belőlünk, és azt érezteti, hogy szétesik a kapcsolatunk önmagunkkal és a világgal is. Alapvetően azt kellene éreznünk, hogy a világ biztonságos hely, a trauma hatására azonban ez az ősbizalom vész el. – Szakértőnk egyetért azzal, hogy a kifejezésből divatszó lett, tömegesen történő indokolatlan használata pedig nagyon megnehezíti a valódi traumával élők és az azt feldolgozni próbálók életét.
– Dr. Máté Gábor kanadai–magyar orvos könyvei által nagyon a fókuszba került ez a téma, ami egyrészt jó – folytatja a pszichológus –, de sajnos a traumát mint szót és életérzést olyan emberek is használják, akik csak takarózni szeretnének ezzel, és a könnyebb utat választva elkerülnék az egyéni megküzdés felelősségét. Aki valóban traumával küzd, abban legtöbbször olyan instabil érzet munkál, amit egyáltalán nem akar a világ felé szétkürtölni, hiszen különösen sebezhető állapotban van.

Az első számú trauma

Szakértőnk szerint van az emberiségnek egy soha el nem múló, és minden későbbi életeseményt és az életminőséget is súlyosan befolyásoló traumája: a feltétel nélküli szerethetőség érzésének hiánya. Vészesen sok embert érint, Patrícia praxisában is a leggyakrabban felmerülő trauma, amely alapjaiban rengeti meg az ember személyiségét, és nemcsak az orvoslása hosszú és nehéz folyamat, de maga a felismerése is.
– Minél korábbi életkorban szerez traumát valaki, annál inkább sérül a személyisége. Olyan lesz, mint egy ház, amelynek nem stabil az alapja, és ezért még egy kisebb vihar következtében is repedezhetnek a falak, összedőlhet akár az egész épület is. A kisgyerekkorban elszenvedett traumák azt eredményezik, hogy az embernek kevésbé lesz hite abban, hogy kontrollt tud gyakorolni az életére, kevésbé lesznek megküzdési stratégiái, számára egy kisebb krízis is nagyon megterhelő. Minél több traumát él meg az ember, annál nagyobb súllyal bír a legkisebb is, mert beindít egy fel nem dolgozott hosszú sort. Azért nagyon markáns és a legmélyebb sérüléseket okozó trauma a feltétel nélküli szeretet megkapásának hiánya, mert olyan személyiséget szül, akinek nincs önmagáról semmiféle pozitív énképe, és megküzdési stratégiája sem. Van egy tételmondatom, miszerint aki nem anyanyelvként tanulja meg a feltétel nélküli szerethetőséget, annak hosszú és nehéz folyamat lesz ezt idegen nyelvként elsajátítani. Ez a „top­kategóriás” trauma, amiből elképesztően sokat látok sajnos – mondja Páli Patrícia.

Kiút a szeretetlenségből

Még mindig sokan gondolják, hogy az ember nem mondhat rosszat a szüleiről, ahogy nem kérdőjelezheti meg azt sem, hogy kapott-e tőlük feltétlen szeretetet. Ma is népszerű az a vélekedés, mely szerint a gyereknek felnőttként is kötelessége hálásnak lennie a szüleinek. Pedig az az alaptrauma, amely szakértőnk szerint nagyon sok baj forrása, nem ismerhető fel és nem gyógyítható anélkül, hogy az ember szembe ne nézne szülei hiányosságaival.
– Nagyon hosszú folyamat, amíg valaki rájön arra, hogy a kép, amit kapott a szüleitől, az nem feltétlenül teljes. El kell jutni egyfajta függetlenséghez, hogy erről valaki egyáltalán képes legyen elkezdeni gondolkodni. Abban pedig nagy időbeli eltérés van, hogy ez kinél mikor következik be, így a felismerés a legtöbb esetben a harmincas, negyvenes éveinkre esik. Tehát az a sokszor hallott reakció nem állja meg a helyét, hogy „negyvenévesen már nem okolhatod a szüleidet bármiért is”, hiszen mindenkinek a személyes története és ritmusa határozza meg, mikor érik meg benne a felismerés. Fontos, hogy nagy különbség van aközött, hogy csak vádaskodom és vagdalkozom, és aközött, hogy megállapítok egy tényt, amit azzal a felelősséggel és fókusszal merek kimondani, hogy szeretnék dolgozni rajta – zárja le a gondolatot szakpszichológus szakértőnk.

A feldolgozás ára

A traumát fel kell dolgozni, ez az egyetlen pozitív kimenetelű választás.
– Nincs mellékút. Ez fájdalmas, nehéz, hosszadalmas, ráadásul konfliktusokkal és veszteségekkel járó munka, de meg lehet csinálni – mondja a pszichológus. – Bármit is sulykol belénk a fogyasztói társadalom, attól, hogy valami elromlott, még meg lehet javítani. A trau­mát nem lehet csak úgy kidobni, és valami újjal pótolni. Egyetlen üdvözítő út van: szembenézni vele, tudatosítani, hogy kitől és hogyan kaptuk, és ezt nem vádaskodásra használni, hanem tényként felismerni, és elkezdeni dolgozni rajta. Ez a folyamat nagyon sok kitartást igényel, de cserébe egy olyan életet kapunk, amelyben kontrollt gyakorolhatunk. – Nagyon gyakori, hogy a traumáján dolgozó embert megnemértettség fogadja a környezeté­ben, hiszen aki elkezd magán dolgozni, az törvényszerű, hogy változni is fog. Ezt a környezet sokszor önmaga elleni támadásnak tartja, ilyenkor jönnek azok a reakciók, hogy „minek mentél pszichológushoz, jól kimosta az agyadat, nézd meg, mit tett veled”. Szakértőnk szerint ez azért is különösen ártó, mert a traumáján dolgozó egyént még mélyebbre, az önvád sötét bugyrába löki vissza, aki ezáltal teljesen elszigetelődhet a világtól, és benne a többi embertől.
– A trauma elveszi a kontrollt, és kiszolgáltatottá tesz, így ha segítség helyett elutasítást tapasztal valaki, elveszhet a világba és az emberekbe vetett bizalma is. A segítségkérésről nem a traumafeldolgozás lehetősége jut majd eszébe, hanem annak a kockázata, hogy önként kiteszi magát egy újabb kiszolgáltatott helyzetnek, amely újabb traumát szül – teszi hozzá pszichológus szakértőnk. A környezeten is nagyban múlik tehát, hogy észrevegye és építő módon segítse a traumán átesett embert.

GRAFIKA: PIXABAY