Nem volt csimpánzmániás, nem imádta a biológiát, és nem is a szülei hatására lett primatológus, vagyis főemlőskutató Péter Hella. Az állatok szeretete ugyan végigkísérte a gyerekkorát, de eleinte nem gondolta, hogy hivatásszerűen is ezzel kellene foglalkoznia.
– Gödöllőn nőttem föl, de minden nyarat a nagyszüleimnél töltöttem egy Szeged közeli faluban, állatok között. Iskolás koromban a madarászatért voltam oda, egy Fülöpháza környéki madárvártára jártam nyári táborba. Nagyon érdekeltek az állatok, de amikor az egyetemi szakválasztáshoz érkeztem, akkor egyedül a biológia szak ugrott fel lehetőségként, én viszont nem akartam biológus lenni. Végül pszichológia–filozófia osztott képzésre jártam a skóciai Szent András Egyetemen, ahol ingyenes volt az alapképzés, mivel akkor még az Európai Unió tagja volt az Egyesült Királyság. A szüleim teljesen más beállítottságúak, mindketten multinacionális nagyvállalatoknál dolgoznak menedzser pozícióban, de úgy voltak vele, hogy amíg én jó színvonalú oktatásban részesülök egy olyan egyetemen, amely tetszik nekem, addig ők benne vannak abban, hogy videótelefonon tartjuk a kapcsolatot, és csak karácsonyra repülök haza – mesél a kezdetekről Hella.
Harmadévesen jött az a tantárgy pszichológiából, amely végül eldöntötte Hella sorsát: a nem emberi viselkedéstan, amely a főemlősök magatartását vizsgálja. Ekkor döbbent rá, hogy nemcsak a biológia, hanem
a pszichológia irányából is rá lehet kanyarodni az állatokra, és elmehet „majmozni” az erdőbe, ahogy ő fogalmaz viccesen. Az egyetemi mesterképzésen lehetőséget kapott rá, hogy az elméleti munka után a terepen folytassa a csimpánzok megfigyelését. Huszonkét évesen három hónapot töltött az ugandai Budongo erdőrezervátumban, szülei nem kis aggodalmára.
– A közép-afrikai országokról az embereknek rögtön a belső harcok és egyéb veszélyek ugranak be, de Ugandában utoljára a hetvenes években volt polgárháború. Tehát ha például Szerbiába átmegyünk nyugodt szívvel, akkor ugyanúgy Ugandába is lehet. Valódi kockázatot a trópusi betegségek jelentenek, sárgalázoltás nélkül nem is engednek be az országba, és amíg ott vagyok, végig antimalária-gyógyszert is szedek – meséli Hella, aki másodjára már közel fél évig volt kint.
A Budongo erdei körzetvédelmi állomás egy igazi kis tanyakomplexum az erdő közepén, rönkházakkal, ebédlővel, házvezető személyzettel; szakácsnővel és kertésszel. Primatológus körökben az a vicces mondás járja, hogy Budongo nem is főemlőskutató terepállomás, hanem egy luxuskemping. Félórányi autóútra fekszik ugyanis egy cukorgyár, ahol van úszómedence, és vasárnap délutánonként oda járnak a kutatók pihenni az egész hetes munka után.
Ketten az erdőben
Vajon mennyire szokatlan egy fiatal kutatólány az esőerdőben? Ha főemlőskutatásról van szó, egyáltalán nem az. A primatológusok között sok a nő, az egyetemi hallgatók között inkább a fiú diák a ritka. Talán a híres nőelődök, Jane Goodall csimpánz- és Dian Fossey gorillakutató jelölték ki, hogy ez inkább egy női szakma, amit tovább erősít, hogy az alapját képező pszichológia szakon is női túlsúly van. Persze Hella nem egyedül járja az erdőt. A külföldi kutatók mindig kapnak egy párt maguk mellé a helyi csimpánzkutató csapatból, aki terepasszisztensként segíti
a munkájukat. Reggel még sötétben indulnak el az erdőbe, és négy-öt kilométert gyalogolnak, mire megtalálják a csimpánzokat. Már ha egyáltalán megtalálják őket. A munka egyik legfrusztrálóbb része, hogy vannak napok, amikor úgy térnek vissza délután a táborba, hogy egyetlen csimpánzzal sem találkoztak.
– Amikor a kutató nem találja meg az állatokat, az stresszes tud lenni, főleg, ha valaki a projektje utolsó hónapjaiban van, és nagy a nyomás, hogy kifut az időből, miközben még össze kellene gyűjteni az előírt mennyiségű adatot. A stresszfaktor mellett egyéb kellemetlenségekkel is szembe kell néznie annak, aki az esőerdőben dolgozik. Ha jönnek a szafarihangyák – azok a természetfilmekből ismerős rovarok, amelyek hordákban vonulnak át mindenen, és feleszik, ami az útjukba kerül –, akkor előfordul, hogy egyszerre harminc hangya megharap. Viperákkal és mambákkal is találkozik néha az ember, ez utóbbi különösen veszélyes. Én a vízisiklóhoz vagyok szokva, azt gyerekkoromban felvettük kézbe, és azzal hecceltük egymást, hogy a másik orra alá dugtuk: „Nézd, milyen büdös!” Bennem nincs meg az az ösztön, hogy kígyó láttán szépen lassan hátra kell lépni, és aztán menekülni. Az ilyenek miatt is jó, hogy párban vagyunk – avat be a kutató.
Kölcsönös figyelem
A vizsgált százhúsz fős majomcsapat tagjai közül nagyjából száznak van saját neve, és Hella egyenként meg tudja különböztetni őket. Az egyik kedvence egy Onyofi nevű, nagyon okos nőstény, aki a feltaláló a csoportban. Elkezdett gödröket ásni a sáros homokba, amely valamennyire átszűri a vizet, így a majmok tisztább vízhez juthatnak, mint ha a meglévő állóvizekből innának. Hella a nőstény csimpánzokat kutatja, amelyekre csak az utóbbi egy-két évtizedben kezdett figyelem irányulni, mert a hímekhez képest csendesebbek, „unalmasabbak”.
– Én a nőstényeket preferálom, a hímek nekem túl dramatikusak. Látszik rajtuk, hogy hímek, az erőfitogtatás, a bandázás, a macsóskodás a mindennapjaik része. A nőstények kicsit alacsonyabb fordulatszámon pörögnek, de a viselkedésük megfigyeléséből ugyanúgy értékes adatok nyerhetők – mondja Hella.
A kutatók próbálnak minimális kapcsolatba lépni az állatokkal, hét-tíz méterről figyelnek, nem tapogatják és nem ölelgetik őket. Hella számára meghökkentő és sokszor kényelmetlen érzés, hogy a majmok megfigyelése közben ők „visszafigyelnek”.
