A cicaharc, a nők közötti rivalizálás, féltékenykedés elcsépelt téma, mégis olyan sokan foglalkoznak vele. Ezzel szemben elkeserítően keveset beszélünk a női szolidaritásról, arról a több évezredes hagyományról, hogy egy család vagy egy közösség nőtagjai támogatják egymást. Ennek a cikknek az alanyai mind kiemelték, mennyire szerencsések, amiért a nőrokonok, barátnők megtartották őket a bajban, támaszt nyújtottak egy nehéz időszakban.
A segítségnek többféle arca van; megesik, hogy egy jó szóra van szükség, vagy két erős kézre; arra, hogy valaki az idejét áldozza ránk. És néha bizony pénzre. Erről nem beszélünk, mert az anyagi gondok még mindig tabunak számítanak, nincs meg a kultúrája annak, hogy erről megfelelően tudjunk kommunikálni. Ezért is becsüljük meg azokat, akik úgy képesek támogatni, hogy közben a másik méltósága nem csorbul.
– Amikor huszonkét éves koromban kiderült, hogy babát várok, nehéz volt a szüleim elé állnom, mert senki nem tudott róla, hogy van egy nős férfi az életemben – csap története közepébe Rita, negyvenhárom éves biológus. – Vele addigra egyébként szakítottunk, a gyereket sem vállalta, így egyértelmű volt, hogy egyedülálló szülő leszek. A családunk meglehetősen konzervatív, korábban soha nem történt a köreinkben ilyen, mégis mellém álltak. Az államvizsga után két héttel szültem, előtte felvételiztem doktori képzésre. Kis lakásban éltünk anyukámékkal és a testvéremmel, én pedig szerettem volna mindenképpen különköltözni, valahogy kivenni egy albérletet. A szüleim nem voltak tehetősek, így a keresztanyámék és a nagybátyámék felajánlották, hogy ők együtt fizetik a bérleti díjat. Amikor megkérdeztem a keresztanyámat, hogyan hálálhatom meg a szívességét, azt mondta, majd ha egyszer nekem is lesz keresztlányom, meg fogom érteni, hogyan működik ez. Megvolt a véleménye arról, amibe keveredtem, és igaza is volt, de ez nem befolyásolta abban, hogy mindent megtegyen értem. Addig tulajdonképpen nem is foglalkoztam vele, hogy a vallási részen túl mi a keresztszülőség lényege, de akkor világos lett, hogy ezt a felelősséget milyen komolyan veszi a mi családunk. Egy évig fizették a lakhatásomat, ami óriási segítség volt, ahogy az a mindennapos támogatás is, amit anyukámék nyújtottak, és a nővérem, aki öt évvel idősebb nálam. Neki akkor még nem volt gyereke, és minden szabad percében jött, fürdette a lányomat, vagy elvitte sétálni, amikor én a vizsgákra készültem. Évekkel később a keresztanyám ismét segített. A férjemmel nehéz helyzetbe kerültünk, mert a svájcifrank-hitelünk törlesztőrészlete a háromszorosára nőtt. Visszafizette a hitelünket, és onnantól neki törlesztettünk. Ők jómódban éltek, a saját gyerekeikkel sem okozott ez feszültséget, nekem viszont mind a két alkalommal életmentőnek bizonyult a segítsége, ráadásul egyszer sem kellett kérni, mindig ő ajánlotta fel a pénzt. Kemény nő, mégis elképesztően figyelmes. Amióta a Mama meghalt, nagyon szívén viseli a sorsunkat, figyel rám és a nővéremre. A lányom már húszéves, ennyi idő telt el azóta, hogy először kisegített a keresztanyám, de még mindig a fülemben cseng, amit mondott, és mostanra meg is értettem; ma már én igyekszem támogatni a saját keresztlányomat.
ADOK-KAPOK
Sok családban látjuk, hogy a keresztszülőknek kiemelt szerep jut, ott vannak, amikor szükség van rájuk, a szülők helyébe lépnek, ha azok valamiért nem tudnak jelen lenni. Nem ritka az sem, hogy a fiatal közvetlenebb kapcsolatot alakít ki a keresztanyjával vagy a nagynénjével, mint a saját édesanyjával, mert egyszerűbb őszintének lenni vele, nem terhelik a kapcsolatot elvárások és megfelelési vágy. Mihályi Helga szociológust azért kerestem fel, hogy szakértőként a jelenség társadalmi, történelmi hátteréről kérdezzem, de hamar kiderült, hogy ő is érintett személyesen, generációkra visszamenően.
– A mi családunk klasszikus segítő, női család. Anyukámék hárman voltak lánytestvérek, de már őket megelőzően is gyakran úgy alakult, hogy a nők kerültek túlsúlyba, megesett, hogy egy házban lakott együtt hét nő és egy férfi. Mindig is természetes volt, hogy életkortól függetlenül itt vagyunk egymásnak. Amióta meghalt anyukám, a nagynénémmel napi kapcsolatban állunk, például jár hozzám kertészkedni, ami nekem azért jó, mert szépek a növényeim, neki meg azért, mert a panelban erre nincs lehetősége, és nagyon szereti csinálni. Együtt járunk úszni is, hozom-viszem, nincs autója, ezért amikor tudok, bevásárolok neki.
Az ilyen jellegű kapcsolatokban hosszú távon valamiképp mindig kiegyenlítődik a mérleg, és mindkét oldalon van egy nagyon erős érzelmi nyereség. Régen a nők egymás közötti segítségnyújtása, összetartása tartotta életben a csoportot, ez az állatvilágban a mai napig így van. Nem véletlen, hogy a kutatók szerint a legharmonikusabb társadalom a matriarchátusban élő elefántoké, amit erős közösségi kapcsolat jellemez, rendkívül hatékonyan működik, és hiányzik belőle az erőszak, a bántalmazás. Az ősközösségekben a nők feladata volt a csoport összetartása, a tűz őrzése, a lakóhely rendben tartása, az élelem feldolgozása, a gyerekek és idősek gondozása, és ehhez még rokoni szálak sem feltétlenül kellettek. Még a középkorban is működtek a faluközösségek, a szomszédságok összefogtak, ám a nukleáris családok – anya, apa, gyerekek – létrejöttével ezek a hagyományok fokozatosan kikoptak, és ehhez hozzájárult az is, hogy a nők munkába állásával alapvetően változtak meg a hétköznapi teendők. Ma már vannak professzionális női segítők, akik valamilyen módon kitöltik az űrt, ami keletkezett. Ilyen a bébiszitter, az idősgondozó, a bejárónő. A tér fokozatosan kitágult, az emberek nem azon a településen élik le az életüket, ahol születtek, hanem másik városba, országba, földrészre költöznek, és ez megnehezíti, hogy hagyományos módon működjön a női összetartás. De egyáltalán nem zárja ki! A modern technológia segít abban például, hogy a mentális támogatás megmaradjon; lehet telefonálni, beszélgetni akár minden nap is, több száz kilométeres távolságból.
