Mindig tanul az ember. Gyerekként éppúgy, mint felnőttként. Az iskolában is, az életben is. Élete végéig. Mostanában, különösen így, tanévkezdés táján sűrűn gondolok erre. Tanítóimra, tanáraimra. Gyuszi bácsira, aki szaltózni tanított, és felkészített a megyei tornászbajnokságra, Etelka nénire, ő meg bevezetett az egyenletek világába, és társaikra, többekre, még általánosban. Később másokra középiskolás koromból, leginkább osztályfőnökömre, Csontos tanár úrra, aki a ballagásunk napján ezt mondta drága nagymamámnak és anyukámnak: „Nem látszik meg ezen a gyereken, hogy apa nélkül nőtt fel.” Büszkén-könnyesen mesélték nekem, már a vacsoraasztalnál, este.
Szóval mindig tanul az ember. Ékes bizonyságául ennek, mint már annyiszor, nemrég újra ez történt velem. Egy könyvismertetést hallgatva, szinte véletlenül tudtam meg, hogy én nemcsak felnőttként, de már jóval azelőtt, kisiskolás koromban is tallóztam. Buzgón, örömmel, Isten szabad ege alatt, jobbára erős napsütésben, s ami a legfontosabb, családi körben.
Mostanáig abban a hitben voltam, akkor tallózom, amikor anyagot gyűjtök egy-egy írásomhoz, keresgélek, lapozgatok, jegyzetelek. Korábban sok-sok éven át könyvtárak mélyén, ezúttal már számítógép mellett, a világhálón kalandozva. Ennyi. Most viszont, az említett könyvismertetés során megtudhattam, milyen más cselekvésre is utal ez a tallózás szó. Sőt, eredetileg éppen ama bizonyos másik tevékenység nevéül szolgált. Az aratás után tarlón maradt kalászok összegyűjtését nevezték tallózásnak. Kíváncsivá tett, keresgéltem (tallóztam…), s egészen a bibliai időkig jutottam. A mózesi törvényig, amely úgy rendelkezett, hogy a tehetősebbek ne arassák le a szántóföldjük szélét, ne szedjék le az utolsó szemig az olajbogyót vagy szőlőt, hogy jusson belőlük a szegényeknek, a keserves sorsúaknak, a bevándorlóknak, az árváknak és özvegyeknek. Tallózhassanak. Tallózhassanak kedvükre, hogy elverhessék éhüket, kenyérré válhassanak a talált kincs kalászokban várakozó magvak, borrá az ajándék szőlőszemek, elviselhetővé váljék ideig-óráig az amúgy sokszor elviselhetetlen élet.
Ilyen alapon tallóztam hát én is gyerekkorom Törökszentmiklósán, hadiárvaként, hadiözvegy anyukámmal, és idős nagymamámmal, aki apámban a fiát sirathatta. Így éltünk, mi hárman, együtt, egymásba kapaszkodva. És tallóztunk, anélkül, hogy e szó eredeti értelmét ismertük volna. Az aratás utáni kalászgyűjtést ugyanis mindig szedegetésként emlegettük. Jól jött nekünk az a kevéske pénz, amit hozott a konyhára.
Noha a dolgok természeténél fogva csak idénymunkáról lehetett szó, mi számítottunk rá, helyet kapott évről évre a családi költségvetésben. Bekalkuláltuk, megéreztük volna a hiányát. Anya mint családfenntartó bolti eladóként dolgozott, nagymamám a háztartást vezette. Főzött, sütött, szeretett. Tanított élni, emberként létezni. Járni, emelt fővel. És járni tarlón is. Mezítláb. (Egyetlen szál klottgatya volt ugyanis akkoriban a vakációs divat, így jöttünk-mentünk-játszottunk mi mindannyian, valahai srácok, cipő-szandál-trikó nélkül.)
