Ha bárhol a világban megkérdezzük az embereket, szerintük milyen a jó anya, hasonló elképzeléseket, vágyakat fognak megfogalmazni: a jó anya támogató, tápláló, melegséget adó, szerető, megtartó, biztató. De sajnos vannak olyan anyák, akik ezeket a minőségeket nem, vagy csak feltétellel tudják megadni. Ilyenek a narcizmus skála pozitív végén elhelyezkedő anyák.
Ideális esetben az anyai szeretet alanyi jogon jár, és nem kötődik feltételekhez. Ahogy Donald Winnicott brit pszichoanalitikus fogalmazott, az anya szeme az első tükör, amiben a gyermek meglátja önmagát. Ám a narcisztikus anya képtelen feltétel nélkül szeretni, az ő szemében a gyermek nem önmagát látja, hanem azt a képet, amilyennek az anya szeretné látni őt. A narcisztikus anya számára gyermeke nem egy tőle független, önálló lény, aki saját vágyakkal és szükségletekkel rendelkezik, hanem olyan valaki, akinek egyetlen feladata, hogy megadja számára mindazt, amire vágyik. És hogy mire vágyik egy narcisztikus anya? Arra, hogy különlegesnek érezze magát. Gyermekétől is azt várja el, hogy valamiben kitűnjön – szebb, okosabb, sikeresebb legyen –, ezzel is szolgálva nagyzásos vágyait.
Már az egész pici gyerekek is pontosan érzik, milyen viselkedésük és tulajdonságuk vált ki figyelmet és odafordulást a szülő részéről. Ha valaki narcisztikus anya mellett nő fel, különös érzékenységgel kénytelen monitorozni a sokszor egymásnak is ellentmondó elvárásokat, miközben valódi önmagát háttérbe szorítja. A cél a szülő igényeinek kielégítése lesz, aminek kedvéért igazi énjét is feláldozza.
Életünk első kapcsolata a szüleinkhez fűz minket, ami még felnőve is egyfajta tudattalan mintaként szolgálhat számunkra. Meghatározhatja kapcsolataink minőségét és a kapcsolatainkban megjelenő események forgatókönyvét.
„Mindent megtettem érted!”
Erika a harmincas évei közepén azzal keresett fel, segítsek neki megérteni, miért futnak rendre zátonyra párkapcsolatai. A csalódások nagyon megviselték, a legutóbbi szakítás után már testi tüneteket is produkált. Mint mindig, ebben az esetben is kíváncsi voltam, ő maga mivel magyarázza a nehézségeit. Jó ideig úgy vélte, az okok valahol kívül keresendők. Gyerekkoráról idealizált képet őrzött, ám ahogy a beszélgetéseink egyre mélyültek, kiderült, hogy a csillogó felszín alatt kevés meghittség, elfogadás, gyengédség és támogatás rejlett. Mivel apja hét közben egy távoli városban dolgozott, életét leginkább a magas elvárásokat támasztó édesanyja irányította. Iskola után balettra, zeneiskolába, nyelvórára rohant, aztán késő éjszakáig tanult, mert elképzelhetetlen volt, hogy kitűnőnél rosszabb bizonyítványa legyen. Anyja kedvességét és törődését csupán akkor érezte, ha valamilyen területen extra sikereket ért el. Eredményei ellenére örökösen bizonytalankodott, és önértékelési gondokkal küzdött. Korán megtanulta, hogy problémáival ne terhelje anyját. Amikor az iskolában kiközösítették vagy a balettórákon megszégyenítették, csendben, magányosan nyelte könnyeit. Igyekezett kímélni anyját, hiszen tudta – mert gyakran hallotta –, mennyi áldozatot hoz érte.
A helyzet felnőtt korában sem változott. Még mindig az volt a legfontosabb, hogy anyja elismerését megszerezze. Az elvárások között azonban nem volt egyszerű eligazodnia. Anyja egyszerre várt tőle karriert, amivel ismerőseik előtt dicsekedhetett, és állandó rendelkezésre állást. Párkapcsolatai ugyancsak megsínylették ezt a kiszolgáltatottságot. Ahogy komolyabbra fordult egy szerelem, anyja egyértelművé tette, hogy nem áll szándékában lemondani lánya irányításáról. A férfiak végül feladták a reménytelennek tűnő küzdelmet, és kiléptek a kapcsolatból.
Gyász és új határok
Erika sokáig azt hitte, anyjához szoros és kölcsönösségen alapuló kapcsolat fűzi. A terápia során felmerülő kérdések kapcsán kezdett el azon gondolkodni, vajon a saját igényei, szükségletei számítottak-e valaha. Fájdalmas volt belátnia, hogy anyja inkább uralta, mintsem támogatta őt. Amit ő szeretetnek hitt, az inkább volt kontroll és érzelmi manipuláció, saját ragaszkodása pedig félelemmel teli függés. A szembesülés során ambivalens érzésekkel küzdött. Hol bűntudat gyötörte, amiért rossz színben tüntette fel az édesanyját, hol dühösen mesélte az újonnan felismert gyerekkori fájdalmait. Óhatatlanul megjelent a gyász érzése is: el kellett gyászolnia, hogy neki soha nem volt feltétel nélkül szerető anyja, aki bármikor örömmel öleli át.
Sok könny és szomorúság kísérte ezt az utat. Ahogy Erika haladt előre, egyre fontosabbá vált függetlenségének megteremtése. Fontos volt, hogy megtanulja önmagát képviselni, és rájöjjön, joga van felszabadultan élni. Apró változásokat vezetett be: kevesebbszer hívta az anyját, új hobbiba kezdett, amibe már nem avatta be.
