Sosem hittem volna, hogy ezt a mondatot valaha le fogom íri, de aggasztónak találom, hogy a gyerekem túl sokat olvas. Pedig ez a helyzet, tizenhárom éves Johanna lányom mindig is szeretett olvasni, amiben nincs semmi meglepő, mert mindig is lesznek olyan felnőttek és gyerekek, akik szeretik a könyveket. Arra viszont nem számítottam, hogy Johanna egyenesen falni fogja őket. Rákapott a lányirodalomra, pontosabban egy népszerű és rendkívül termékeny hazai szerzőre, és egyik könyvét olvassa a másik után. Ébredés után azonnal olvasni kezd, reggelizés közben olvas, amíg rá nem szólok, reggeli után olvas, és ez így megy nemegyszer hajnali két-három óráig, mert villanyoltás után suttyomban még zseblámpával olvas az ágyában. Ezt onnan tudom, hogy egy, a neve elhallgatását kérő informátor, aki történetesen ugyancsak a lányszobában alszik, elárulta.

Johanna húga, Berni sem örül nővére olvasási mániájának. 

– Az a baj, Tati – mondta nekem a minap keserves arccal –, hogy a Johanna többet foglalkozik a könyvével, mint velem. 

Hát ez igaz. Az olvasás elég magányos foglalatosság, talán a legmagányosabb az imádság/meditáció után. Berni nem is szeret olvasni, ő inkább beszélgetni és játszani szeret. Az ember teljesen elmerül egy másik világban, a könyv által teremtett világban, amit a fantáziájával ak­tívan kiegészít. A könyv ugyanis „hideg” médium – szemben, mondjuk, a televízióval, ami „forró” –, azaz a könyv nagy felhasználói részvételt igényel. Másképpen fogalmazva, a könyv rendkívüli módon aluldefiniált, egymás mellé pakolt betűkből, szavakból és mondatokból kell összeraknunk azt a belső filmet, ami aztán elkezd forogni a fejünkben. Ez pedig komoly agymunka.