Néhány hete, amikor találkoztunk, hát hogy is mondjam…
…csapnivalóan néztem ki?
Ez a megfelelő kifejezés.
Mégis dicsértél, azt mondtad, akár olimpián is indulhatnék.
Miért? Mit kellett volna mondanom? Hogy úgy festesz, mint akinek másfél órája van hátra?
Lehet, hogy jobb lett volna. Legalább lett volna valaki, aki őszinte. Aki a képembe mondja, hogy hát, te Revi, bizony rosszul nézel ki. Hogy a lélek is hálni jár beléd. Olyan, akivel őszintén meg tudtam volna beszélni a valós egészségi állapotomat, vagy az ebből adódó kilátásaimat! Tudod, milyen rossz folyton mellébeszélni,
hazudozni? Rákos voltam, vagyok, nem elmebeteg.
És hogyan jön egy ilyen marhaság? Rák! Mégy az utcán, rád csurran két csepp eső, és diagnosztizálod magad?
Ez lett volna az egyszerűbb, de én bonyolítottam a dolgon. A kollégáimmal vadászni mentünk – amit egyébként gyűlölök, csak a társaság miatt adtam be a derekam –, minden szép volt, és egyszer csak elrepült fölöttem egy fácán. Soha életemben nem találtam még el vadat, de akkor pont a lábam elé zuhant a tetem, és abban a pillanatban rosszul lettem. Gyorsan kórházba vittek, és ott rövid vizsgálat után közölték, hogy rákos vagyok. Rögtön három daganatom is van…
Hogyan lehet egy ilyen hírt fogadni? Kutya bajod, csak az a három… De szerencsére nincs torok-gyulladásod?!
Kiderült, hogy az egyik már tíz esztendeje falja a sejtjeimet.
Nagyon megijedtél?
Nem. Van egy szerencsés adottságom. Soha nem rágódom a múlton, hogy mit rontottam el, mit csináltam rosszul, és nem meditálok a jövőn, hogy milyen keserűségek várnak rám. Én mindig az adott pillanatnak élek. Hogy mi éppen akkor a helyzet, mi is a teendő. Akkor azt tanácsolta az orvos, hogy mivel leromlott a szervezetem, kezdjem el a sugárterápiát.
Az legendásan förtelmes dolog…
Ez így nem igaz. Annál is förtelmesebb! Különösen így, hogy már a negyedik besugárzásnál tartok. Valami borzalom, és még kettő hátravan. Ki kell bírnom…
És utána?
Nagyon sokan kerestek meg segítő szándékkal, ajánlottak szakembereket, akik szerintük nagy hatásfokkal tudják gyógyítani a daganatos betegségeket. Mániákusan hiszem, hogy az a két ember, akinek találkoznia kell, találkozni is fog. A beteg is az orvosával, az orvos is a betegével. Figyelni kell csupán egymásra, és akkor létrejön a találkozás, villan a két szempár, jelezvén, nekik dolguk van egymással.
Csak ilyenkor jön a fűhöz-fához kapkodás…
Ezzel ártanék a legtöbbet. Azt már megtanultam, hogy a legválságosabb helyzetekben kell a legokosabban gondolkodni és dönteni… Mindig azon
voltam, hogy szórakoztassak, nevettessek, mulattassak. Hogy valami jót adjak a közönségnek, hogy könnyebbé tegyem az életüket. Hogy szeretetet adjak. Igazából most, a betegségem alatt érzem, hogy ez sikerült is. Hogy mennyire szeretnek, aggódnak értem az emberek. Korábban biztosan nem hittem volna, hogy létezik ilyen fokú szeretet. Azt mondom, már ezért is megérte ezen a hőfokon végigcsinálni.
Mennyire hiányzik neked a színház, az állandó színen levés?
Most éppen nem annyira… El is fáradtam a sok kezelésben, egy kicsit bele is untam a folytonos utazásba, fárasztó lett az oda-vissza járás Pestre és vissza. De őszre össze fogom kapni magam. Jön ismét A dzsungel könyve, és az mindig nagyon felráz mindnyájunkat. Emlékszem, a bemutató után sokan sopánkodtak közülünk, hogy örüljünk, ha ebből tíz előadásunk lesz, most meg ott tartunk, hogy néhány alkalom, és rekordot döntünk musical műfajban. Nekem ez a kedvenc előadásom, darabom.
Nekem meg a szinkronszerepeid. Robert De Niro, Jack Nicholson… Olykor jobb a hangod, mint az eredeti.
A lényeg, hogy a színész ne próbáljon semmi intellektust belevinni a karakterbe, vagy átformálni azt. Csak figyelni kell, és akként, természetesen, nyersen beszélni, mint ahogy ők teszik a szerepeikben. Egyszer gyorsan be kellett ugranom egy Clint Eastwood-szinkronba. Semmire sem volt már idő, ezért kiküldtek neki két felvételt Amerikába: egy kollégámét és az enyémet, hogy ő döntse el, melyikünk szinkronhangja legyen a befutó. Ő pedig rögtön telefonált, hogy az én hangom így, ahogy van, tökéletesen megfelel számára. Meg sem hallgatta a másikét. Persze hogy örültem.
Neked hallatlan szerencséd van, hogy nem a némafilm korszakában születtél…
Nekik van szerencséjük. Így lehettem én a magyar hangjuk!
Fotó: Nemzeti Színház, Mti / Koszticsák Szilárd, Rosta Tibor, Gordon Eszter
