Expedíciós hegymászóként lettél ismert, mit jelent pontosan ez a kifejezés?

Kívülről nézve a „hegy- és sportmászás” egyféle tevékenységnek tűnik, de valójában ez egy tevékenységcsokor, amelybe ugyanúgy beletartozik a szikla-, a sport-, az alpin-, a jég- vagy a mesterséges mászás is, mint az expedíciós hegymászás, amelynek lényege, hogy távoli helyen, hosszú idő alatt próbálunk meg egy összetett feladatot végrehajtani. Ez lehet akár bolygónk egyik „nyolcezresének” megmászása is. A feladat összetett, hiszen a táplálkozástól kezdve a stratégián át a jég- és sziklamászó technikákig mindenféle dolog közrejátszik abban, hogy végül milyen eredménnyel jövünk haza. 

Van ez a közhely, hogy az út maga a cél. Ez a hegymászásban igaz lehet?

Ha messziről nézzük, a hegymászás romantikus tevékenységnek tűnik, amiben az is a szép, hogy valahol hiábavaló. A saját motivációm is összetett, mint ahogy maga az expedíció is az. Van egy sportrétege: kíváncsi vagyok, fizikai értelemben meg tudom-e valósítani, amit kitűztem magam elé. Aztán egy megoldó, kirakós játékra emlékeztető rétege, hogy megbirkózom-e a hegy jelentette „problémával”: inkább jobbra megyek vagy balra, inkább a sziklán, vagy a jégen, milyen biztosítást, stratégiát alkalmazok. Aztán jön a kalandréteg: elmegyünk egy távoli országba, és hosszú időn keresztül mindenféle fura élmény ér minket. És végül van az önismereti rész. Egyértelműen azzal a céllal indulok el Budapestről, hogy felérjek egy bizonyos pontra. De egy expedíció úgy is szép lehet, hogy nem jutok fel a csúcsra.

Ha már szóba jöttek a csúcsok, miért használják a „csúcstámadás” kifejezést?  

Szerencsétlen elnevezés ez, amit elődeinktől örököltünk. Fiatal fejjel én is használtam. Én annyit tudok mondani, hogy odamegyek, kőkeményen próbálkozom, de közben figyelek a társamra, önmagamra és a hegyre is, és ha szerencsém van, akkor lehet, hogy vendégeskedhetek negyedórát a csúcson. Ez inkább vendégeskedés, semmiképpen sem hódítás. 

Mi a véleményed azokról a fotókról, amelyek az Everesten kialakult tumultust ábrázolják, és hogy a világ legmagasabb csúcsára gyakorlatilag bárki megkísérelhet felmenni, akinek van rá pénze?

Néhányan azt gondolják, hogy a Mount Everest, vagy általában a nyolcezresek minden pontján az év minden napján ekkora dugó van, de ez nincs így. Az összes hegyre vezet egy úgynevezett normál út. A Mount­ Everestre két ilyen út visz fel, az északi Tibet felől, a déli Nepál felől. Ezenkívül minden hegyre vezet számtalan más útvonal is. A tömeg erre a két normál útra koncentrálódik, és az évnek csak egy bizonyos időszakában, alig néhány napon lehet ilyen képeket készíteni, amikor ideálisak az időjárási körülmények.

Mit gondolok ezekről a képekről? Szomorú jelenség, de nem vagyok dühös a mászókra, akik odamennek, mert fantasztikusnak tartom, hogy mindenféle másra is költhetnék a sok-sok pénzüket, de ők inkább egy ilyen szép, izgalmas dolgot próbálnak megvalósítani. A jelenség az, amivel kezdeni kellene valamit. Mint a hegymászók általában, és sem szeretem a külső szabályozásokat, korlátozásokat, de itt felmerül a kérdés, hogy a normál úton nem kellene-e valamilyen szabályozást, kvótát bevezetni. Hiszen ez az egész a környezetre is óriási terhet ró.

Visszatérve az önkorlátozásokra, serpát ugyanazért nem veszel igénybe, amiért oxigénpalackot sem ­használsz?

A serpa egy etnikai csoport, és bár nagyon sok magashegyi teherhordó, illetve hegyi vezető serpa származású, nem mindegyik az. Az is tévhit, hogy a magashegyi teherhordók minden héten felmásznak az Everest csúcsára jakbőr bekecsben. Semmi baj nincsen azzal, ha valaki hegyi vezetővel, magashegyi teherhordóval, oxigénpalackkal mászik. Csak az a fontos, hogy találd ki előre, hogyan fogod csinálni, és kommunikálj őszintén arról, amit csináltál vagy csinálsz. És vannak etikai jellegű megszorítások is. Például a segítségnyújtás kérdése. Nem megyek el úgy valaki mellett, hogy ne próbálnék meg segíteni rajta. Végezetül ott vannak a környezetetikai megszorítások is: amit fölvittem, azt igyekszem lehozni.

Hogyan látod, mi a legnagyobb tévhit a hegymászással kapcsolatban?

A legtöbb tévhit talán a veszéllyel kapcsolatban él. Sokan azt gondolják, azért megyünk oda, hogy húzogassuk a halál bajszát, vagy szembenézzünk a saját mulandóságunkkal. Számomra egyáltalán nem fűszerezi a veszély a hegymászást. Nem gondolom, hogy szebb lenne a hegyek között meghalnom, mint ha elcsapna a busz. Minden mászásomban maximalizálni szeretném a siker esélyét, miközben minimalizálom a tragédia lehetőségét. Ez összetett cél, aminek mindkét eleme nagyon fontos. 

Mászol csapatban, párban és egyedül is. A belső út nyilván minden felállásban meghatározó. Feltételezem, hogy mászás közben így is, úgy is elmélyed az ember az önismeret legmélyebb bugyraiban. 

Én ezt úgy szoktam mondani, hogy a hegy sarokba szorít, és olyan körülmények között találkozom önmagammal, amik lehetetlenné teszik, hogy füllentsek. Odafent jóval könnyebb folyamatosan önazonosnak lennem. Egyáltalán nem mindig kellemes, de mindig nagyon tanulságos és hasznos ez a fajta találkozás önmagammal. És amikor lejövök, szinte minden alkalommal azt érzem, hogy idelent is gazdagabbá válik a létezésem. Amikor hazaérek, valamivel érzékenyebb vagyok, mert a hegy érzékenységet és empátiát is követel tőlünk.

Amikor visszafordulsz, és ezzel lemondasz arról, hogy felérj a csúcsra, mi játszódik le benned?

A magyar hegymászás „nagy öregjétől” hallottam egy visszafordulásuk kapcsán: „Azt nem tudom, jó döntést hoztunk-e, de az biztos, hogy nem hoztunk rossz döntést.” Szinte mindig igaz, hogy lehetett volna jobb döntéseket hozni. Akár felérsz a csúcsra, akár nem. De ha hazaértél, akkor valószínű, hogy dönthettél volna rosszabbul is. A hegymászás olyan furcsa sport, amelyben, szemben más sportokkal, sosem adok bele mindent. A futó az utolsó energiamorzsájával szakítja át a célszalagot. Ha én az utolsó energiamorzsámmal érek fel a csúcsra, akkor nagy hibát követtem el. Mindig kell hogy legyen valamennyi tartalékom. Annyi, hogy visszamenjek az alaptáborba, és még egy kevés, hogy váratlan helyzetekre is tudjak reagálni a mászás során. Ezt kiszámolni rendkívül nehéz feladat. A trükk az, hogy olyan tanulságokat vonjak le, és úgy tanuljak a visszafordulá­saimból, hogy egy picivel jobb stratégiát tudjak alkalmazni legközelebb, miközben nem nő a veszély.

Suhajda Szilárddal tíz éve ismertétek egymást, 2013 és 2021 között többször is másztatok együtt. Haláláról tömegek formáltak véleményt. Téged ez hogyan érint?

Erősek a dologban a szimbólumok, én úgy látom. Egy ereje teljében lévő, csupa szív fiatalember nekivág egy nehéz feladatnak egy távoli helyen. Lehet szimbóluma a hiábavalóságnak is, hiszen milyen értelmetlen az egész… De hiszen a költészetnek, a szerelemnek és hasonlóknak sincs praktikus hozadékuk, és mégis milyen szépek és inspirálók. És itt ez a vita, amely arról szól, biztonságos vagy teljes életet érdemes-e élni. Ha egy nemes tevékenység közben vesztem az életemet, akkor az validálja, enyhíti a tragédiát? Hogyan hat ez az egész a hozzátartozókra? Nagyon-nagyon sok minden van ebben, ami megmozgatja az emberek fantáziáját, lelkét, érzelmeit.

Sokan megkérdezik tőlem, Szilárd felért-e az Everest csúcsára. Te ügyesen nem tetted fel ezt a kérdést. Ha feltetted volna, összeráncoltam volna a szemöldökömet, és szigorúan visszakérdeztem volna: Tényleg ez a legérdekesebb kérdés vele kapcsolatban? Miért nem az, hogy milyen volt egy igazán önzetlen és jó mászótárssal csavarogni sok éven át? Vagy hogy milyen fantasztikus férj és családapa volt? Sokszor azt hallottam ki ebből a kérdésből, hogy ha történetesen felért az Everest csúcsára, az valamilyen módon enyhítené annak a tragédiáját, hogy meghalt. A rá való emlékezés szerintem nem attól lesz méltó és szép, hogy egyfajta cukormázzal vonjuk be az eseményeket, hanem attól, hogy őszintén odafordulunk ahhoz, aki volt, ahogy élt.

A kívülállók számára nagy kérdés, hogy a hegymászó hogyan gondol az otthon maradottakra.

Én például nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy velük kezdjem. Olyan környezetben nőttem föl, ahol mindig azt éreztem, hogy szeretnek és figyelnek rám, de nem akarják megmondani, ki legyek, mit csináljak. Szabad vagyok. Rengeteget köszönhetek nekik. Úgy gondolom, felelős és óvatos hegymászó vagyok, nyilván magam miatt is, de egy kicsit azért is, hogy a szüleimnek megmutassam, megérte. Boldog vagyok odafent, de szeretnék hazatérni a páromhoz, a barátaimhoz, az életemhez, miután megéltem a nagy kalandot. Mászás közben azt is megtanulhatjuk, hogy a szabadság nehéz kenyér, amit gyakorolni, tanulni kell. A feleségem, Nóri, teljes szívvel és őszintén mondja, hogy menjek. Ő is szakmabeli, tehát érti, hogy amit csinálok, az mit jelent számomra. Ezért is rendkívül hálás vagyok, és a támogatását nem veszem félvállról.

Meg lehet élni a hegymászásból? 

Itthon szerintem ez még nem sikerült senkinek. Én civilben könyvkiadással foglalkozom, de vannak bevételeim hegymászóként is: tartok motivációs előadásokat, tréningeket, amelyek erősen támaszkodnak azokra a tanulságokra, amiket a hegyek között kell levonnom. Van már nemzetközi képesítéssel bíró magyar hegyi vezetőnk is, de nem ez a jellemző. 

A hegymászókra előszeretettel aggatja a közvélemény az „önző” jelzőt. Rád igaz?

Önző okok miatt mászom. Az interjú elején említett motivációim mindegyikében benne van az önzés. Nem külső visszajelzéstől, nem rekordoktól függ, hogy jónak vagy rossznak érzem éppen azt, ahogyan mászom. Másrészt aláhúzza annak a fontosságát, hogy legyen másik oldala is az éremnek. Amikor hegyek között vagyok, akkor szerintem nem olyan nagy baj, hogy ez alapvetően rólam szól. De amikor hazajövök, fontos, hogy legyenek olyan elfoglaltságok az életemben, amelyeknek nem én vagyok a középpontjában. Amikor például házat újítunk fel hajléktalanoknak, az nagyon jót tesz a lelkemnek, mert úgy gondolom, most végre másokért teszek. Akkor lesz kiegyensúlyozott az életem, ha látom az érem másik oldalát is. Találkoztam olyan hegymászókkal az évek során, akiken azt láttam, hogy egyre inkább csak odafönt voltak otthon, és egyre kevésbé érezték magukat itthon idelent, és akadt közülük néhány, aki végül nem jött haza. Számomra nagyon fontos, hogy hegymászóként is két lábbal álljak a földön.

Fotó: FALUS KRISZTA