Abasár a Mátra oldalában található, tulajdonképpen egy kialudt vulkáni láncolat tövében. Ha pedig tűzhányó, akkor szőlőművelés, hiszen a vulkanikus talaj erre termett. Major Levente meg a szőlészetre – és a tanári pályára. Szerencsére nem kell választania közöttük, mert mindkettőben kiválóan teljesít. A negyvennégy éves, kétgyerekes – a lánya tizenhat, a fia tizenöt éves – iskolaigazgató ilyentájt a csúcsra jár.
– A szeptemberi napokon nyilván az iskolával kezdünk – mondja –, utána következik a szőlőben a délutáni, meg javarészt éjszakai műszak. A család persze segít. Nem mondom, hogy nem fárasztó, de csak így tudom csinálni. A szüret bulisabb részét hétvégén tartjuk, akkor jönnek a barátok.
Mint Roxfort
Levente szeret Abasáron élni. Itt nőtt fel. Tizennégy évesen aztán elkerült Esztergomba. Onnan már ritkán jöhetett haza, mert a katolikus gimnáziumba járt. „Egy rettenetesen jó plébános”, Géza atya irányította oda, aki sokat foglalkozott a gyerekekkel. A nyolcvanas években még kevés egyházi iskola működött, és az a hír járta róluk, hogy kicsit többet nyújtanak, mint az állami gimnáziumok.
– Teljesen más rendszerben oktattak – meséli Levente. – A hangulatát úgy kell elképzelni, mint a Harry Potterben a zárt közösségű Roxfortét. Erős iskolának számított, és az is érdekelt, egyáltalán meg tudom-e csinálni. Az esztergomi gimnázium fenntartója a ferences rend. Szombatonként is volt tanítás, és egy évben négyszer lehetett hazalátogatni. Itt megtanultam, hogyan tudok közösségben létezni, beilleszkedni, és elengedni azt a típusú önzőséget, ami alapvetően az ember sajátja. Hogy miként tudok pozitívumokat meríteni a közösség erejéből.
Esztergom után a Debreceni Egyetem következett. És a geográfus szak, de Levente azonnal felvette mellé a tanári szakot is. Itt nagyszerű emberek oktatták, akik jó tanácsokkal és útravalóval látták el. A tanítási gyakorlatokat is élvezte. Könnyedén mozgott a közösségben, és ezt Esztergomnak is köszönhette. A próbatanításokon hamar elfogadták a gyerekek. Ehhez kellett egy kis vele született pedagógiai érzék is – bár a családban nem volt pedagógus. A jó élmények után aztán mégsem tanárként kezdte.
– Az egyetemen halasztottam, mert felszippantott az építőipar – nevet. – Svédországban dolgozgattam, nem mindig bejelentve. Ez még az Európai Unióba való belépésünk előtt történt. Köveket pakoltunk, fúrtunk, mindenféle segédmunkát végeztünk. Ezekből is tanul az ember. Mindennap hatkor kezdtünk, és volt, hogy kétszer nyolc órát is lehúztunk egymás után. Le is adtam gyorsan vagy harminc kilót a súlyomból.
Út a borhoz
A szigorú gimnáziumi légkör után a borok világával igazán csak egyetemi évei alatt kezdett el megismekedni.
A családnak mindig volt kisebb-nagyobb szőlője, amit többnyire eladtak, de az édesapja egy kis bort azért évről évre készített magának. És ahogy Levente belecsöppent mindebbe, nagyon megtetszett neki. Időközben szőlész-borász szakmérnöki diplomát is szerzett, és eleinte tudományos módon közelítette meg a bort. De ma már nem gépiesen, hanem kicsit misztikusabban viszonyul a borkészítéshez.
– Engem a bortermelésnél a „vissza a természetbe” gondolat érdekel – mondja Levente. – Hogy lássam a teljes körforgást a szőlőben. Ma már natúr borokat készítünk, a szőlőt pedig biotermesztésben neveljük. Idén a nedves idő miatt kellett egy kicsit permetezni – szigorúan nem felszívódó szerekkel –, de az előző három évben még erre sem volt szükség.
A szőlők sorköze nincs is megkapálva: mindenféle növény nő benne. Ez a sokféleség jót tesz az ültetvénynek, ráadásul megfogja a talajt, így az eső nem mossa le a hegyoldalról a föld legértékesebb, felső részét. (Mert különben egyetlen zápor tízezer év alatt képződött termőréteget képes magával vinni!) A többi gazda nem mindig érti, mi történik a natúrborász parcelláján, de ez Leventét már nem nagyon izgatja. Csinálja, amit jónak gondol.
– Ez hosszadalmas dolog, és már azt is látom, hogy öreg koromra is csak a bioműveléses rendszer talán tíz százalékát fogom megismerni – mondja.
A buszon aludni
Leventét mindeközben vonzotta a tanítás is. Elküldte néhány iskolának az önéletrajzát, és három perc múlva csörgött a telefonja. A fővárosban kezdte, a Táncsics Mihály két tannyelvű gimnáziumban. Ehhez az intézményhez tartozott két szakközépiskola is, és a fiatal tanárt azonnal megfertőzte a hivatás.
– Nagyon élveztem, hogy a két tannyelvű osztályokban a válogatott gyerekek kérdésekkel bombáztak. Utána átmentem a szakközépbe, és ott másik tankönyvből dolgoztunk, más metódussal. Jó volt, ébren tartott. Aztán elkezdtem szőlőket vásárolni, és az akkori feleségemmel Abasárra költöztünk. Innen még nyolc évig ingáztam Budapestre, mindennap. Igazi vasárnapi apuka lettem, és megtanultam a buszon aludni.
