Dél-Koreában, Hahö falujában még ma is virágzik annak a táncelőadásnak a hagyománya, amelyben a banyától a bikáig minden karaktert hetven feletti, famaszkos férfiak alakítanak. A legenda szerint ezer éve a falu szelleme megjelent egy asztalosnál, és azt mondta, ha a férfi titokban készít tizenkét maszkot, azzal feloldozhatja a közösségét az éhezés alól. Az asztalos napokra bezárkózott, és már az utolsó maszkot faragta, amikor aggódó szerelme lukat fúrt a falba, bekukucskált, és meglátta az álarcot. A férfi azonnal meghalt, a Bolond maszkja pedig áll nélkül maradt.

Amikor fotós kollégámmal, Falus Krisztával a Margit híd közelében meglátogatjuk a Koreai Kulturális Központot, az egyik teremben a gyerekek éppen ilyen maszkokat készítenek kartonból. A workshopot Bolgár Kata és Szabó Máté vezeti.

‒ A barátom egy évig tanult Koreában, az ország kultúráját az ő beszámolóin keresztül fedeztem fel ‒ mondja Kata. – Leginkább az építészet, a szakrális épületek kidolgozottsága fogott meg, és hogy természetes anyagokat alkalmaznak. A terek nyitottabbak, így beleilleszkednek a természetbe, átjárja őket a levegő.

A központban havonta kétszer tartanak gyerekeknek kézműves-foglalkozásokat, amelyek gyakran kapcsolódnak az ünnepekhez is. Például Dél-Koreában a világháború után túl sok fát termeltek ki, ezért bevezették a faültetés napját, aminek köszönhetően az országot ma már sűrű erdők borítják. Ebből az alkalomból a gyerekek cserepet díszítettek és virágmagokat ültettek.

Látogatásunk közben az intézetet Ha Szojong képviseli. Hazájában az egyetemen képzőművészetet tanult, majd az Erasmus-programmal egy évet Portugáliában tölthetett, akkor született meg benne a vágy, hogy külföldön dolgozzon. Így jutott el Európa legnagyobb koreai központjába – Budapestre.

– Sok a közös bennünk, koreaiakban és magyarokban – mondja. – A családnevet mi is a keresztnév elé tesszük, a dátumot szintén úgy írjuk, hogy az évet vesszük legelőre. És ahogy a magyarok, mi is sok csípőset eszünk.

A NYELV DALLAMA

Dr. Gajzágó Éva, a Budapesti Gazdasági Egyetem docense 2017 óta kutatja a koreai hullám magyarországi térhódítását. A Szongsin Női Egyetem professzorával, dr. Sim Dubóval idén publikálták tanulmányukat, amelyben a magyarországi Korea-rajongók körében végzett kutatásukat foglalták össze. A válaszadók 96,4 százaléka nő volt. (A nők aránya a rajongók között világszerte magas.) Szimpátiájukat a legtöbben azzal magyarázták, hogy egzotikusnak érzik a koreai kultúrát, a második leggyakoribb indokuk, hogy az ottani zenék és filmek különböznek a nyugati alkotásoktól. A harmadik legnépszerűbb ok a nyelv szépsége. Egy ötven feletti résztvevő így fogalmazott: „Lehet, hogy előző életemben Koreában éltem, mert a nyelv dallama a fülemben cseng, a betűk írását pedig egyértelműnek és logikusnak érzem.” A kutatók beszéltek a Koreai Kulturális Központ korábbi igazgatójával, I Danggvonnal is, aki úgy látja, a magyar rajongók lelkesedése, összetartó közössége kiemelkedő a többi országhoz képest. Erre a tanulmányban többen példaként említették, hogy a 2019-es hajóbaleset után a közösség tagjai a Duna-parton koreai dalokat énekeltek, és virágokat szórtak a folyóba.

Amikor újra meglátogatjuk az intézetet, az egyik teremben a tükörrel szemben öt lány táncol. Laura, Ibolya, Margaréta, Kira és Bíborka: a Be One Dance Crew csapat tagjai. Előttük a táblagépen egy koreai lánybanda videó­ja fut. Ha majd jól megy, felteszik a netre, és tervezgetik, hogy egyszer kiállnak táncolni a Hősök terére is.

– Mindenkinek más a története, de ami közös, hogy a K-popot mindannyian akkor fedeztük fel, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá, mert egyedül éreztük magunkat – mondja Laura. Barátnője 2012-ben, tizenkét évesen szerette meg az egyik koreai fiúbandát. A zene segített neki feldolgozni azt, hogy az iskolában kiközösítették.

– A K-pop világában elfogadók az emberek. Ha az utcán meghallom, hogy valaki koreai zenét hallgat, ráköszönök, és elkezdünk beszélgetni: „Úristen, te is ismered azt a bandát?!” – meséli egy másik lány.

Néhány emelettel lejjebb dobtáncóra kezdődik. A két tanítvány és az oktató hosszú koreai szoknyát visel. A dobokat sárkánymintás állványok tartják úgy, hogy a táncosnak mindkét oldalán, derék- és fejmagasságban is legyen dobja.

‒ A balettal vagy a kortárs táncokkal szemben a hagyományos koreai táncok lényege, hogy ne mutassunk­ meg magunkból mindent, ezzel bent tartjuk az ener­giát,­ ahelyett, hogy szétszórnánk. Kívülről nem is látszik, de belül igazán nagy drámák zajlanak ‒ magyarázza az oktató, Han Szangün.

Az egyik tanítványa, Lázár Eszter a kétezres évek eleje óta vonzódik a koreai kultúrához. A tanfolyamra akkor jelentkezett, amikor a központ 2012-ben megnyílt. Móricz Zsófiát a hagyományos elemek és hangszerek fogták meg. A táncon keresztül eljutottak Dél-Koreába, ahol lehetőséget kaptak arra is, hogy hazai közönség előtt lépjenek fel. Követendő példának tartják, hogy míg nálunk csak egy felsőoktatási intézményben lehet magyar néptáncot tanulni, kint az egyetemek majdnem felében működik tánctanszék.

Miközben a dobtáncoktatás zajlik, a szomszéd helyiségben Han Szangün másik tanítványa, az ukrán Irina Horelceva koreai kortárs táncot gyakorol, a kezében papírvirág. A táncban a legjobban azt élvezi, hogy a mozdulatok kecsesek, olyanok, akár a hullámok.

NYELVLECKE NYUGDÍJASOKNAK

Rátz Mária több mint tíz évig dolgozott korrektorként a Nők Lapjánál. Amikor idén nyugdíjba ment, utánanézett, hol tanulhatna koreaiul. 

– A romantikus koreai sorozatokat a Covid idején véletlenül fedeztem fel. Mondom, jaj, de aranyos fiatalok! Úristen, de szépek! Most benne vagyok egy csoportban, ami tele van hatvanasokkal, akik ilyen sorozatokat néznek, és képeket küldünk egymásnak. Levelezünk a szereplőkkel, vagyis hát nyilván nem velük, hanem a menedzserükkel. Ha az egyik színész kiírja, hogy szomorú, mert azt hallotta, a hatvan fölöttiek nem kedvelik, megy ezerkétszáz válasz, hogy ez nem igaz, nagyon is szeretjük – mondja. – Ezek a filmek egy kaptafára készülnek, de aranyos a történetük, és mindig ideges leszek, amikor megjelenik a gonosz nő, a szegény lány ellenfele. Leülök, nézem, tombolok, élvezem. Agymosás ugyan, de annyi átdolgozott év után most jólesik. Ez odáig ment, hogy már csomó mindent megértek koreaiul. Abszolút passzív a nyelvtudásom, tehát ha most mondanom kellene valamit, nem tudnék, de a sorozatot felirattal nézem, hallom a szöveget, és előre válaszolok rá. 

Mari álma, hogy egyszer eljusson Dél-­Koreába.

– A sorozatokból megismerhetjük a mentalitásukat, a szokásaikat, például hogy szemtől szemben nem ihatsz, helyette oldalra kell fordulnod ‒ mutat rá. ‒ A szülők tiszteletét mindenképpen eltanulhatnánk tőlük. És ami még nagyon fontos, hogy mennyire ápolják a hagyományokat! Épülnek a „huszonkettedik” századi felhőkarcolók, de mellettük jól megférnek a régi paloták is.