Egy vödör víz, két vödör víz, száz vödör vagy kétszáz? A fene tudja, hányat hordtunk a férjemmel a lefolyóba azon a kísérteties, áram és wifi nélküli augusztusi éjszakán, amikor trópusi esőben fürdött az ország, s villámok fénye ragyogta be az otthonokat. Tettem a dolgom, mint mindenki, bőgni is csak akkor kezdtem, amikor a házunk alagsorában hömpölygő „patakból” salátává ázva halásztam ki azokat a könyveimet, amelyeket a következő olvasótalálkozómra akartam vinni. A cipők, csizmák, ruhák, még az Anna-báli estélyik halálát is simán feldolgoztam, de a könyvek…! Persze az sem feledhető, hogy mindenki segített a másiknak a szeretett, 17. kerületi utcácskánkban, hogy a szomszédunk kérés nélkül beüzemelte a szivattyúját, amitől csökkent nálunk a vízszint, az ő tanácsára rendeltünk konténert a romok elszállításához, és vele találtuk ki, mit kell tennünk, hogy a sorházunkban ne legyen többé árvíz. Szombat délután már bandzsítottam a fáradtságtól, és csak úgy bírtam lapátolni, hogy közben verseket mondtam – fennhangon, sok hibával. Segített. A walesi bárdok, A grófi szérűn, Hamlet nagymonológja, a Föltámadott a tenger pedig különös erőt öntött belénk. Petőfi szabad, őszinte és nyers, hogy soha senki ne feledje: „…Habár fölűl a gálya, S alúl a víznek árja, Azért a víz az úr!”

Késnek a gépek, este van, a barnára sült turis­tahad rosszul tűri a vánszorgó időt a varázslatos görög sziget, Szantorini repülőterén. Én nem vagyok türelmetlen, mert a mellettem ülő, nagydumás férfi Miként lehet agyonalázni a párodat fél óra alatt? című műsorát figyelem. Rászól a lányra, ne könyököljön a gurulós bőröndjére, mert másokat zavar – senkit sem zavar –, megjegyzést tesz rá, amikor kimegy a mosdóba, amikor ásványvizet vásárol, amikor újságot olvas, telefonál vagy üzenetet ír. A szép lány némán tűr – bennem forr a düh –, aztán váratlanul feláll, és sírni kezd. Parttalanul zokog, mint egy kisgyerek. Minden szem rászegeződik, ez kínos a férfinak, tehát idegesen súgja, „veszek neked valamit ajándékba”, de ezzel már nem tudja megvásárolni a lányt. „Semmi baj, csak nincs tovább! Sok szenvedés után végre rájöttem, nincs értékesebb ajándék a szabadságnál” – mondja komolyan, könnyek nélkül. Aztán kihúzza magát, és királynőként lejt az „idétlen” gurulós bőröndjével a kávézó felé. (Hurrá!)