– Azt látom az ideutazókon, hogy egy kubai nyaralás soha, vagy csak nagyon ritka esetben csupán egy a sok közül. Kuba nyomot hagy, mégpedig egyszerre pozitívat és negatívat. Aki kicsit is nyitott és érdeklődő, és nemcsak a fényűző üdülővárosokban tölt időt, hanem megnézi a valódi Kubát is, annak úgy lesz csodálatos élmény az utazás, hogy közben nagyon mély és nehéz is lesz. Megváltoztat – mondja Camejo Anna, aki nemcsak hogy Kubában él 2015 óta, de a 2000-es években eddig ő az egyetlen magyar, aki személyi igazolványt és tartózkodási engedélyt is kapott a Karib-térség eme érdekes országában.
Különös választás ez egy kelet-közép-európai embertől. Miért vágyna vissza bárki a vasfüggöny mögé, ahol ma is hatalmas feliratok hirdetik a trópusi párától morzsolódó falakon, hogy „socialismo o muerte” – avagy szocializmus vagy halál? Mert ugyan Kubáról elsőre a színes oldtimerek, a salsa, a szivar, a rum, a fehér homokos tengerpartok jutnak eszünkbe, attól ez még egy kommunista rendszer, amely ugyan málladozik, de még tartja magát. Persze az imént felsorolt dolgok is megvannak, és nem csak díszletként.
– Tényleg rengeteget táncolnak, még a horgászok is salsára ropják, miközben kapásra várnak. A salsa a kubaiak egyik nagy lelki menekülőútja a nehéz helyzetekben – meséli Anna őszinte szeretettel a szemében. És ugyan a tengerpartra inkább csak a parthoz közeli településekről jutnak el az emberek, de számukra bizonyosan megnyugvást hoz az azúrkék víz és a pálmafák látványa.
A koronavírus-járvány sem segített az ország helyzetén, mára azonban állandósult a benzin- és élelmiszerhiány, egyre több és hosszabb áramkimaradás keseríti az életet. És mégis, minden nehézség ellenére megvan benne az a bizonyos valami, ami Annát mágnesként kezdte vonzani onnantól kezdve, hogy először tette be a lábát Kubába.
– Csak nyaralni jöttem 2015-ben, éppen új munkám lett otthon. De szinte azonnal éreztem, hogy megtaláltam valamit, ami eddig hiányzott. A családom egy pillanatig sem próbált lebeszélni. Látták rajtam, hogy nagyon elszánt vagyok, hogy ez kell nekem. Elég gyorsan sikerült is beilleszkednem – a kubaiak nyitott emberek, én pedig nyitott vagyok rájuk. Pedig nem is beszéltem jól spanyolul, de az olasztudásom sokat segített. Imádom, hogy itt senki nem rohan az idő után.
Itt van lehetőség megállni, körülnézni, kérdezni, bolondságokon elmerengeni, idegenekkel szóba elegyedni. És ez leveszi a súlyt sok valós problémáról is.
Bevallom, ha most jönnék ide először, nem biztos, hogy maradnék, de hogy ugyanúgy beleszeretnék, az teljesen biztos – vallja meg Anna, miközben fáradhatatlanul próbálom megérteni, mi az, ami miatt megéri lemondani Európa kényelméről.
– Természetesen fontos része a képletnek, és nagy képmutatás lenne nem elmondani, hogy ha számomra ez nem egy választható helyzet lenne, ha nem utazhatnék ugyanúgy szabadon – az átlag kubaival ellentétben –, akkor azért nem így élném meg az ittlétet. Így viszont még szabadságérzetet is ad az, hogy egyszerre érezhetem magam több különböző helyen és korszakban – hiszen Kubában tényleg együtt él múlt és jelen. Sokat ad, hogy mennyire összetart itt a közösség, és hogy megtanultam értékelni az apró örömöket.
Turistából helyivé válni
Kubába költözni és személyi igazolványt szerezni nem egyszerű feladat – ahogy Anna nevetve mondja, „ehhez tényleg igen elszántnak kell lenni”, mert amíg az nincs meg, kéthavonta el kellett hagyni az országot. Anna ilyenkor általában Mexikóba utazott, oda volt viszonylag költséghatékony eljutni. Ráadásul maga a bürokrácia is igen megterhelő, viszont sok esetben mókás helyzeteket eredményez.
– Gyakran szabadtéren kell várakozni, hogy beléphessünk egy rozzant ajtón át egy még rozzantabb helyiségbe. Ahogy elkezd várakozni az ember a hőségben, valaki biztosan elújságolja, mi miatt érkezett ügyet intézni.
És itt kezdődik a kubai varázslat, ami az elviselhetetlent is könnyeddé, kedvessé, de minimum szórakoztatóvá teszi,
főleg, miután rossz helyre küldenek, és egy igazolásért napokon keresztül kell kajtatni öt különböző városrész hat különböző helyén – de mire megérkezik az ember, már biztosra megy, hiszen Fulano küldte, hogy Guadalupe nénit keresse.
Nem helyi születésűként munkát szerezni sem volt könnyű, de ahogy Anna egyre inkább a közösség tagjává vált, úgy jutott ebben is szépen lassan előre.
– Tudtam, hogy tartalékkal kell rendelkeznem, amikor ide jöttem. Mivel beszélek nyelveket, eleinte a vendéglátásban gondolkoztam, majd jött egy lehetőség: a helyi egyetemen olasztanárt kerestek. És hát én az volnék. De annyira lassan mentek a dolgok, hogy éhen haltam volna, ha erre az állásra várok. Az élet hozta magával azt, amivel most foglalkozom, az utazásszervezést. Egyre többen kezdtek keresni otthonról azzal, hogy adjak tanácsokat, tippeket a kubai nyaralásukhoz. Ma már a férjemmel ebből élünk, és helyiek egész láncolatának biztosítunk bevételt.
Anna azóta egy könyvet is írt: a Kuba Mía gyakorlatilag a Kubába utazók bibliája lett, amelyben közvetlen hangnemben számol be saját tapasztalatairól, úgy, hogy azokkal szinte mindenre felkészíti az ide utazót a kultúrtörténeti vonatkozásoktól, mindennapi apróságoktól kezdve a történelmen és a helyiek trükközésein át a rum- és szivarfajtákig.
Terülj, terülj, asztalkám kubai módra
Kubában gyakran még burgonyát sem lehet kapni, pedig az aztán biztosan megterem, ahogy a hal és a tengeri herkentyűk is luxusnak számítanak, főleg, ha valaki nem a tengerparton lakik. A halászat ugyan egy ideje már nem állami monopólium, de a magánfogások nagy részét le kell adni az állami szövetkezeteknek.
– Az, hogy mit lehet kapni a boltokban, Kubában mindig is hullámzó volt. Én ezt inkább jópofa dolognak tartottam, mostanában azért egyre nehezebb a helyzet, előfordul, hogy a jegyrendszer keretein belül csak a legalapvetőbb élelmiszereket tudjuk beszerezni. Megtanultam, hogy nem az van, hogy bemegyek egy boltba, és mindent egyszerre megveszek, de ez nem baj.
A kicsi és kiszámíthatatlan választék hihetetlenül találékonnyá teszi a helyieket. A rizst a lehető legváltozatosabban készítik el, a főzőbanánt sósan, olajban kisütve szinte csipszként fogyasztják, a zöldből olykor püré is készül. Vagy ott az édesburgonya és a jamgyökér, amelyet szintén sokféleképpen tudnak variálni.
– A kedvencem a yuca – mondja lelkesen Anna, bár hozzáteszi, sajnos a kelleténél több kalóriát tartalmaz ez a finomság. – Vagy éppen a malanga, ami hasonlít a burgonyára, abból szoktam „rakott krumplit” és egyéb magyaros ételeket készíteni. És hát a gyümölcsök! Fantasztikus, hogy fillérekért lehet mangót kapni. A guava is nagyon finom, vagy ott az általunk is ismert banán vagy ananász. Ha vendégség van, annak pedig igazán megadják a módját. A nagy családi események a mai napig rendkívül fontosak a kubaiaknak, ezen sokszor el is érzékenyülök.
Kapcsolatok, ügyeskedések, trükközések
Kubában minden, még az árucikkek beszerzése is a személyes kapcsolatokon keresztül működik, van is egy ilyen mondás, hogy „ha nem mondod el, nem kapod meg”. Az ember elindul, és útközben mindenkinek el kell mondania, mit akar beszerezni. A szomszédoknak, a fodrásznak, idegeneknek sorban állás közben… Az információ tovagyűrűzik, és van, hogy a legváratlanabb helyről jön a megoldás.
– Szeretem ezt az összefogást és találékonyságot – mondja Anna. – Ez jellemzi a már említett konyhát is, de ez látszik az egészségügyben is. Kubának nagyon jó orvosai vannak, akik gyakran teljesítenek más latin-amerikai országban külszolgálatot. Gyógyszer persze nem mindig van, azt is sokszor alternatív úton szerzik be.
Az ország még mindig a legbiztonságosabb a latin-amerikai régióban, és ezt a helyiek büszkén hangoztatják is. Itt inkább az ügyeskedéssel kell vigyázni.
– Létezik egy olyan alapfelfogás, ami állami szintről jön: hogy mindenki, aki a szigeten kívülről érkezik, alapvetően gazdag, és nem bánja szórni a pénzét. Kubában elfogadott az, hogy egyszerűen vannak dolgok, amik ugyan nem legálisak, de nem is igazán illegálisak. Régen ezt nem nagyon tudtam hova tenni, most már azonban tisztán látom, és úgy mondanám, mindent lehet, ami a túléléshez szükséges, de igazából nem árt a másiknak.
Menni vagy maradni?
Hivatalosan kétszázezren, más források szerint akár még egyszer ennyien hagyták el egy év alatt Kubát. Ez komoly demográfiai probléma, amit már Anna is érez a saját bőrén: több barátja is van, aki a gyerekei jövője miatt ment el.
– Közben az egésznek a másik oldalát is látom. Hogy annak ellenére, hogy már sokan hozzáférnek az internethez, és az otthonokban is egyre több helyen van számítógép, még mindig gyerekek fociznak az utcán, és egymással játszanak. És az emberek… Nem tudok elég hálás lenni azért, hogy az emberek egymással foglalkoznak, az emberiességért, ami bennük van. Beszélgetnek, minden nehézség ellenére próbálnak jó kedélyűek maradni. Képesek így is mindig viccelődni, gúnyt űzni akár saját magukból is, ha kell. Én ezért maradok. És még mindig tudok bízni abban, sőt, most jobban, mint valaha, hogy igenis, innen talpra lehet állni, a kubaiaknak sikerülni fog.
Fotók: CubarbaStyle
