Fluoritzöld a hegyi folyó, a sodrása pedig igencsak erős. Ahogy megmerítem benne a kezemet, mintha tűk szurkálnák a kézfejemet: a Dráva itt még jéghideg. Berg im Drautalnál már nem vadvíz. Nincsenek kiálló sziklák, vad örvények és villámsebes zúgók. Ám azért észnél kell lenni. Miután megkaptuk a négyszemélyes indián kenukhoz a kiokosítást, az evezőlapátokat és a mentőmellényeket (ez utóbbi kötelező az osztrák evezgetések alkalmával), a hajó orrát elkapja a sodrás, és egy pillanat alatt a folyó közepén találjuk magunkat. Az a cél, hogy itt, a középvonalban maradjunk. Hullámok fodrozódnak, zátonyok is felbukkannak, a hajótest időnként meg-megbillen. Rájövünk, hogy ha húzunk a lapátokkal és mozgásban tartjuk a kenut, stabilabb marad. Ha pedig stabil, van idő bámészkodni is. 

Fényűző kemping

Körös-körül az Alpok karintiai hegyvonulatai, a folyó mellett, a völgyben smaragdzöld, dús legelők, a nap pedig úgy süt, akárha egy mediterrán országban pattantunk volna a hullámokra. És nem is nagyon járunk messze ezzel az igazságtól. Karintia Ausztria déli tartománya, és ugyan a Dráva-völgyet Olaszországtól még elválasztja egy tarajos hegyvonulat, de a szomszédból át-áttör az ottani kellemes meleg, és az olasz hangulat is. Eszembe jut, hogy ahányszor régebben Olaszországba utaztunk, mindig errefelé haladtunk el. Most már azt is tudom, hogy érdemes lett volna megállni.

A folyón érezhetően nagy sebességgel haladunk. Itt is több eső esett ezen a nyáron, mint tavaly, ezért aztán több a víz a mederben. Kanyarról kanyarra újabb képek tárulnak elénk. A legszebb talán az, amikor egy bérceken trónoló várrom mellett haladunk el. Közben a víz közelsége, a ringatózás és a hullámok locsogása mindenkit megnyugtat a kenuban. Az evezés tényleg csodaszer, pillanatok alatt simítja ki a gubancos idegrendszert.

Másfél óra lapátolás után kikötünk, és már busszal tartunk az első napi szállásunkra. Ami egy kempingben lesz. A mostani kempingek azonban nem olyanok már, akár csak tíz éve is. A sachsenburgi intézményben például mobilházakban fogunk lakni. A mobilház olyan, mint egy nagyra nőtt lakókocsi, a kényelme viszont egy szállodai lakosztályéval vetekszik. Két szoba, konyha, zuhanyzó – milyen kár, hogy nem jött velem a család, simán elférnénk hárman is. A kemping egyébként a Dráva völgyének vízitúrázóira és kerékpárosai­ra szakosodott. Nincs ezzel egyedül: akár vízen, akár két keréken akarja bejárni valaki ezt a vidéket, nem nagyon tud mellényúlni, ha szállást választ magának. 

Elkél a pulóver

Mint ahogy a vendéglátással sem lehet nagyon hibázni. Este a busz már a Mölltalhoz kanyarodik be. Épp csak érintjük a varázslatos völgyet, amelyből kicsit arrébb hatalmas gleccserre lehet felvonatozni, vagy kiépített utakon meg lehet hódítani a kanyonos-sziklás Raggaschluchtot, ahol dübörög a víz és porzik a pára. Az út végén pedig ott trónol a főnök: az osztrák Alpok legmagasabb csúcsa, a 3798 méter magas Groß­glockner. Külön cikket kellene ezeknek is szentelni, de most csak éppen bedugjuk az orrunkat a meseszép völgybe, és felkanyargunk a Herkuleshof am Danielsberg étteremig. A hegyoldal szinte fürdik a lemenő nap fényében, az étterem melletti tavacska visszatükrözi a narancs­szín sugarakat. Az evezés után pedig a kicsit vastagabbra klopfolt, levegős kabátú wiener schnitzel olyan jólesik a savanykás-hagymás krumplisalátával, mintha még nem is ettem volna minőségi rántott húst.

A következő napon is evezés következik, de itt a Dráva már szelídebb arcát mutatja. Medre kiszélesedik, a sodrás is lassabb. A vízállás azonban így is magas, így a túra csak fele lehet a tervezett három és fél órás távnak. Nem baj: legalább van idő felbuszozni a Goldeck panorámaúton 1800 méter magasra. És itt jön el az a megkapó pillanat, ami mindig elvarázsol: a nyári nap teljes fokozaton önti ránk a sugarait, de elkél a pulóver, mert húsz fok alá csökken a hőmérséklet, és az út melletti rézsűkön hófoltok jelennek meg. Nyáron hógolyót gyúrni – még ha az a hó egy kicsit kásás, nedves és poros is – egészen különleges élmény. Hóembert építeni azonban már nincs időnk. Elindulunk a Millstatti-tóhoz, és ott újabb meglepetéssel vár az osztrák táj.

Elektromos taszajtás

Karintia híres a tavairól. A Wörthi-tónál nyaralnak a gazdagok és szépek, a Faaker See viszont egy kicsit már eldugottabb. Amiről viszont még soha nem hallottam: a Millstatti-tó. Ez utóbbi hegyek ölelésében bújik meg, kicsit távolabb a folyóvölgytől és a főutaktól. A hossza mindössze tizenkét, a szélessége pedig nagyjából másfél kilométer. Már nem kicsi, még nem nagy, és gyönyörűséges. Ezekbe a tavakba a nyáron is olvadó hófoltokból zubog pele a számtalan hegyi patak, de a vizük képes felmelegedni annyira, hogy júliusra már az is megmártózhasson benne, aki nem a Schirilla család egyenes vagy oldalági leszármazottja. A Millstatti-tó hőmérséklete akár huszonöt fok is lehet.