Ritám, mi az, amit még nem tudsz rólam? Már ­mindent elmondtam neked!

Ez bennem is felmerült, amikor visszaolvastam a régi beszélgetéseinket, de arra gondoltam, hogy ha téged nem bánt, akkor faggatnálak egy kicsit a korodról. 

Nagyon boldogan beszélek róla, mert a kor nem érdem, hanem állapot. Ha néha szóba kerül, Zsófi lányom szokta mondani, hogy „Anyukám, ha valaki nem hal meg fiatalon, akkor megöregszik”. Nagy igazság, választani nem lehet.

Amikor a szerkesztőségben pár hete szóltam, hogy tervezzünk be szeptemberre egy Lajos Mari-interjút, mert most leszel nyolcvanéves, mondták a többiek, hogy biztos elrontottam, az nem lehet, legfeljebb hetven lehetsz. Nem nézel ki nyolcvannak, és szellemileg is irigylésre méltóan friss vagy, de kíváncsi vagyok, te hogyan éled meg ezt a kerek számot. 

Én nem gondolok arra, hogy mennyi vagyok. Mindennap más korúnak érzem magam. Amikor itt fáj, ott fáj, vagy jön a front, akkor százévesnek; ha jól aludtam, és minden rendben, akkor ide nekem az oroszlánt is! Általában nincs gondom a korommal, de nem titkolom, hogy a fizikai teljesítőképesség sajnos idővel megkopik. Ezt onnan látom, hogy még mindent meg tudok csinálni, de egy kicsit lassabban, és hamarabb elfáradok. 

Vezetsz még? 

Persze, nehezen tudnám elképzelni autó nélkül az életemet, fontos nekem, a szabadságomat jelenti. Nagyon szeretek itthon lenni, ezért úgy csinálom, hogy van egy „menős” napom a héten, akkor megyek fodrászhoz, intézem a bevásárlást, elugrom ide-oda, és aznap nem csinálok mást. 

Hogyan fogod megünnepelni a születésnapodat? 

Semmiféle felhajtást nem tervezek. A hatvanadikra meghívtam az egész rokonságot, negyvenen voltunk, én főztem, és annyi munkát jelentett nekem, hogy úgy döntöttem, többet ilyet nem csinálok. A testvéreim­ és a gyerekeik, akikkel szoros kapcsolatot ápolunk, nyilván felköszöntenek. Nagyon összetartó család vagyunk, csak messze lakunk egymástól. Az egyik nővérem hat, a másik nyolc évvel idősebb nálam, időnként beszélünk telefonon, illetve videócseten látjuk egymást, mert már mindannyian nehezen mozdulunk. Engem például­ már az is bosszant, ha át kell kelnem a városon, mert sok a dugó, nagy a forgalom. Amúgy nem idegeskedem, ha nem muszáj. 

Tizenkét éve ismerlek, jöhetett bármilyen nehézség, változás, mindig elképesztően nyugodt és derűs maradtál. Honnan van benned ez a stabilitás? 

Nem tudom megmagyarázni, de talán az az eredője, hogy az ember először magával éljen békességben. ­Ne érezzen dühöt, gyűlölködést. Tényleg nem megy le a nap úgy, hogy haragszom; ha megbántanak, vagy én megbántok valakit, azt néhány órán belül igyekszem helyretenni. Bár nem vagyok vallásos, van Assisi Szent Ferencnek egy nagyon szép gondolata-imája, amit a magamévá tettem: „Istenem, adj lelki békét annak elfogadására, amin változtatni nem tudok, bátorságot, hogy változtassak, amin tudok, és bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget.” Ehhez tartom magam. ­­Fia­talon még hevesebbek vagyunk, de az ember a korral bölcsebb lesz. 

Mit szólnál hozzá, ha évtizedenként végigmennénk az életeden? Milyen volt például az első tíz éved? 

Budapesten születtem, a papám pénzügyőrtiszt volt, a fogságból nagyon legyengülve jött haza, és fiatalon meghalt, ott maradt anyukám egyedül, három gyerekkel. Engem kivontak egy kicsit a forgalomból, fél évre elküldtek Sátoraljaújhelyre a keresztszüleimhez, hogy szegény anyám magához térjen. A pénzügyőrségtől aztán kapott egy trafikot, hogy el tudjon minket tartani. Négy éven át szinte alig láttuk, mert hajnaltól estig dolgozott, akkor lépett be a nagymama az életünkbe, ő vigyázott ránk, majd 1952-ben államosították a trafikot, és elvették anyámtól. Ez volt az első tíz évem. A második tízben szegények voltunk, de tudod, nem úgy emlékszem, hogy boldogtalanok lettünk volna. 

Én is gyakran látom, hogy nincs összefüggés. 

Talán azért is, mert mindenki szegény volt. Egy belvárosi lakásban laktunk, jó helyekre jártam iskolába, minden szombaton elmentem táncolni, imádtam. Lett egy nevelőapánk, aki egy tündér volt, nagyon szerethette anyámat, hogy három gyerekkel együtt vállalta. Okos volt, és kitűnő ember, folyton a tanulás és a nyelvek fontosságát hangsúlyozta. Az iskolában angolt és oroszt tanultam, de a Papa rábeszélt, hogy legyen egy latin nyelv is. A Kossuth Klubban tartottak tanfolyamokat, franciát akartam tanulni, de az a csoport betelt, mire észbe kaptam. Hogy ne menjen veszendőbe az első félév, beiratkoztam olaszra, mondván, majd félévkor átnyergelek. Igen ám, de az olasztanár annyira vonzó volt, hogy ott ragadtam, és milyen érdekes, végül ez a nyelv határozta meg az életem. 

Ezek után jöttek hullámhegyek és -völgyek a húszas éveidben.

Olasz–magyar szakra jelentkeztem az egyetemre, nagyon jó időszak volt, tanulós évek. Az olasznak köszönhetően ismertem meg az olasz férjemet, huszonegy éves voltam, amikor összeházasodtunk, huszonhárom, amikor Zsófi született, és huszonöt, amikor megözvegyültem. Tanári fizetésből nem tudtam volna megélni, szerencsére anyukámék segítettek, én pedig elmentem dolgozni a külkereskedelembe. Rengeteget utaztam, ami izgalmas volt, élveztem, és anyagilag is egyenesbe jöttem, de visszavágytam a magam filosz pályájára. Amikor harmincéves koromban jött egy lehetőség, hogy elhelyezkedjem a Pannónia Filmstúdiónál, azonnal váltottam, és tíz évig dolgoztam szinkrondramaturgként. Közben jelent meg a színen Hemző Károly. 

A palacsintájával. Mert tudjuk ám, hogy úgy hódított meg egy rendezvényen, hogy felajánlotta neked a saját palacsintáját. 

Bizony, így volt. És a negyvenes éveimben már együtt dolgoztunk a könyveken, évente kettőt kellett megcsinálnunk. A munka mellett, amikor csak tudtunk, utaztunk, csavarogtunk, összejártunk a barátainkkal, és végül 1986-ban házasodtunk össze.

Addig nem éltetek együtt? 

Formálisan nem, külön laktunk, de napi szinten rengeteg időt töltöttünk együtt. A nyolcvanas évek elején Karcsi édesanyja már gyámolításra szorult, nem lehetett többet ide-oda rohangálni, tehát összeköltöztünk, és magunkhoz vettük őt is. Nézd, amikor mi megismerkedtünk, ő válófélben volt, és nem akart rögtön egy másik házasságba beleugrani, amit én nagyon sajnáltam, mert azt gondoltam, hogy lehetne még egy közös gyerekünk. De Karcsi tisztában volt saját fizikai képességeinek a határaival, egy nagyon komoly fiatalkori tüdőbetegség következményeivel küzdött, és nem akart még egy gyereket úgy bevállalni, hogy nem tud utánafutni; túrázni, biciklizni vele. Az első házasságából volt egy lánya, Edina, aki később, tizenkilenc évesen meghalt autóbalesetben, ebbe szegény Karcsi majdnem belenyomorodott. Amikor eldöntöttük, hogy egy fedél alá költözünk, összetettünk mindent, amink volt, így a földszintes családi házunkra, amelyben anyukámékkal és Zsófival éltem, ráépítettünk egy emeletet. Elképesztő felfordulással járt az építkezés, nagyon el is fáradtunk, és további tíz év kellett ahhoz, hogy a tetőtérben ki tudjuk alakítani a stúdiót, ahol végre ideális körülmények között dolgozhattunk. Ekkor már 1995-öt írtunk.

Ezek voltak a gasztronómiai munka szempontjából a legsűrűbb évek? 

Igen, akkoriban minden bokorban termett egy magazin, mindegyikbe kellett konyhaanyag, és kevesen voltak a placcon, akik ezt elő tudták állítani. Bírtuk erővel és energiával, dolgoztunk, mint a güzü. Nagyon kemény időszak volt, egészen 2006-ig. Évente három-négyszáz ételfotó készült, vagyis egy hétvégén olykor hat-nyolc ételt kellett elkészíteni, beállítani, lefotózni. 

Mikor vettetek vissza ebből a tempóból?

Amikor megszületett az unokánk, Nóri. Akkor már Karcsi sem akart annyit dolgozni. Zsófi tördelte a könyveinket, beszállt a vejem is a fotózásokba, és kialakult egy nagyon jó kis családi csapat. Így teltek a hatvanas éveim. Nórika születése után már csak a Nők Lapját tartottuk meg, és könyveket adtunk ki. Jó időszak volt, mert azt csináltam, amit szerettem, értékelték a munkámat, látták, hogy tudom, mit csinálok. 

Ezt követték a hetvenes éveid, amelyeket már egyedül kellett végigcsinálnod. Neked Karcsi nemcsak a férjed, hanem a munkatársad is volt, a nap huszonnégy óráját együtt töltöttétek, nem is tudom, hogyan lehetett ebből talpra állni. 

Azt lehetne hinni, hogy volt időm felkészülni, mert ő sok éven át csökkentett üzemmódban élt, de ez egyáltalán nem így van. Az első hetekkel nem tudok elszámolni, az egy módosult tudatállapot volt. Aztán egyszer csak felismertem, hogy mit sírok én, másnak nem jut negyven év, de lehet, hogy még négy sem, nekünk pedig megadatott egy teljes közös élet. Itt volt Nórika, Zsófiék, akik nagyon mellettem álltak, aztán Lajos vejemmel együtt elkezdtük Karcsi archívját összerakni. 

Akkor született a Hemző-díj ötlete is? 

Igen, Karcsi 2012-ben halt meg, és a következő évben a Magyar Nemzeti Múzeumban megrendezett sajtófotó-kiállításon volt egy kamara-emléktárlat a fotóiból. Ott ücsörögtem, néztem, ahogy kiosztják a díjakat, és valószínűleg szikrát fogott bennem valami, mert egy reggel arra ébredtem, hogy díjat alapítok, amit egy arra érdemes fiatal kap, és így életben tarthatom Karcsi emlékét. A két jó baráttal, Korniss Péterrel és Bánkuti Andrással az élen, alapítványi keretek között létrejött a kuratórium, melynek a szakmai teendőit Szarka Klára fotótörténész, Karcsi munkásságának legavatottabb ismerője és szintén jó barát vállalta magára. Így minden évben, Zsófi és jómagam részvételével, zsűrizzük a harmincöt év alatti fotósok pályamunkáit, és a díj – hála Kőrösi Orsolya igazgatónak – a fiatal nyertes számára egy kiállítás lehetőségét is jelenti a Capa Központban.

Az évek alatt a közbeszédben összeforrt a nevetek, ugyanakkor külön-külön is hírnevet szereztetek. Karcsit korszakos fotósként emlegetjük, téged pedig a főzés nagyasszonyaként tartunk számon, de ezt te mindig elutasítod.

Igen, mert ezt a nagyasszonyságot nem élem meg a hétköznapokban, én csak teszem a dolgomat. Hogy ezzel segítek másoknak, vagy tetszik sokaknak, amit csinálok, ez egy körülmény, de nekem ettől nem szabad felfuvalkodnom.

Kísérletezel még? 

Mindig! Ez nem múlik el, és mindig tanulok valamit.

Mit tanultál legutóbb? 

Azt, hogy a serpenyőben frissen sütött hús tetejére érdemes azonnal két-három réteg papírkendőt teríteni, így nem fröcsköl szanaszét a zsiradék, nem kell annyit takarítani, és esetleg a karomat sem égeti meg. És hát a karantén alatt engem is elkapott a kenyérsütési láz, ha éppen van kedvem és erőm, mindenféle finom kenyeret készítek itthon. 

Mindenki főzéssel kapcsolatos kérdésekkel jön hozzád? 

Jellemzően igen. Azt még senki sem kérdezte meg, hogy milyen volt novellákat fordítani egy reneszánsz antológiába, pedig az is nagyon jó munka volt. Két évig dolgoztam rajta, nehéz volt az eredeti szöveg, és nem könnyű a reneszánsz nyelvezetet visszaadni, de mindenkit csak az érdekel, hogy mi van a gyümölcsös édességekben vagy a húsételekben. 

És mit mondanál, ha életvezetési tanácsot kérnénk tőled? Így, nyolcvanévesen már bátran adhatsz azt is.

Először is azt javasolnám, hogy ne cipekedjetek, mert az az egész gerincoszlopot terheli. A derekam, csípőm, térdem mind megsínylette azokat az éveket, amikor hatalmas szatyrokat mozgattam. Menjetek el minden szűrésre, mert nagyon fontos! Nem szabad félni tőle, inkább időben derüljön ki a baj, mert akkor még lehet orvosolni. És ne stresszeljetek, inkább, ha tehetitek, tartsatok kutyát-macskát, mert ők igazoltan jó hatással vannak a testi-lelki egészségre! Higgyétek el, hogy nem dől össze a világ, ha néha kicsit elalszunk, vagy ha valami nem sikerül tökéletesre. Muszáj az agyat folyamatosan tornáztatni, jó kis kvízekkel, pasziánsszal, és nagyon fontosak a társas kapcsolatok is! Minden héten bridzselek a barátnőimmel, szombat délután összegyűlünk, csacsogunk, finomságokkal kényeztetjük magunkat, és persze kártyázunk. Elmondhatom, hogy békében vagyok önmagammal, és nagyon tudok örülni mindennek, ami jó.

Fotó: Falus Kriszta