A kilencvenes évek végéig­ masszívan tartotta magát a köpenymánia az iskolákban. Nehezen lehetett megmagyarázni az okát, mi úgy éreztük, kizárólag a bosszantásunkra találták ki.

Nyár közeledtével a rövid ujjú felett hordott százszázalékos műanyagtartalmú kékség úgy vonta be az iskolások izzadt karját, mint fólia az olvadt Tibi csokit. Tudtuk, hogy elvileg azért van, hogy ne különbözzünk, de könyörgök, nagyon különböztünk, és ezt a derékig érő, mindig gondosan nyitva hagyott köpeny egy másodpercig sem takarta el. Pontosan lehetett tudni, kinek a szülei járnak külföldre, hiszen rajtuk villogott a Casucci farmer, a márkás cipő, a többiek meg Métát hordtak a Skálából.

Mégis, ha csak egy napra levettük, büntetés járt érte. Most nincs, ami eltakarja az iskolások ruháját, pedig a különbség az osztály­társak napi szettjei közt sokkal nagyobb, mint azokban az években. A kiskamasz pontosan tudja, melyik márka milyen darabjától számít menőnek, a kívánságlistát pedig folyamatosan tudatja is a szülőkkel. Ám nem minden családban tudják kipipálni ezeket a kéréseket, és vannak, akik pedig elvekre hivatkozva nem veszik meg a holmikat, hogy a gyerek ne szálljon be a versenybe.

Nagyon nehéz ellenállni, hiszen bennünk van az emlék, milyen volt ácsingózni egy menőbb pólóra. Amikor sóhajtva megadjuk magunkat, és betesszük a kosárba a vágyott darabot, azzal nyugtatjuk magunkat, hogy valamiben csak mennie kell az iskolába. Köpenyt meg úgysem adhatunk rá.