Amikor a kisebbik fiam kiscsoportos volt, egy év alatt három óvónőtől búcsúztunk el, és mivel vegyes csoportba járt, tudtuk, hogy a pajtások egy része is folyamatosan cserélődni fog.Ragaszkodtam hozzá, hogy valamiféle kiszámítható állandóság vegye körül, ezért a költözés miatti óvodaváltást korábbra hoztuk, és olyan intézményt kerestünk, ahol végig ugyanazok lesznek a társai és a felnőttek is. Azóta eltelt tizenhat év, és ez a régi probléma nevetséges hisztinek tűnik ahhoz képest, amivel a mai általános és középiskolás diákoknak, ­valamint a szüleiknek meg kell birkózniuk.
Az elmúlt években országszerte egyre több iskolában okozott gondot a pedagógushiány, és a helyzetet csak fokozta a tavalyi felmondási hullám. Bár az idei tanév már elkezdődött, a pedagógusok csak szeptember közepén kapják meg az új, 2024 januárjától érvényes szerződésüket, és a hónap végéig jelezhetik, ha nem fogadják el. Egyelőre lehetetlen megjósolni, decemberben ki fog, illetve fog-e valaki földrajz-, matek- vagy olvasásórán a katedrán állni. Számos iskolában már most kihívást jelent a természettudományos tárgyak és az idegen nyelvek oktatása, a pedagógusoknak a szakjuktól eltérő órákon kell helyettesíteniük, és az intézményvezetők kénytelenek képesítés nélküli munkavállalókat is foglalkoztatni. Ebben az érzékeny helyzetben sok diák ráadásul azzal szembesült az évnyitón, hogy néhány osztálytárs külföldre költözött, vagy másik iskolába, magánintézménybe ment.
Miközben a probléma égető, és a szülők fejéből kiűzhetetlen, mégis a mi dolgunk, hogy stabilitást nyújtsunk a gyerekeknek, és jó lenne, ha megmaradna bennünk az empátia a tanárok felé is.
Minden tiszteletem azoké, akik nem hagyják magukat, és rendületlenül küzdenek azért, hogy változás történjen az oktatásban. És minden hálám azoké, akik maradnak, hogy tanítsák a gyerekeinket. Olyan könnyű lenne magunkat sajnálnunk, de inkább soroljuk előre a gyerekeink meg a pedagógusok érdekeit, és foglalkozzunk azzal, hogyan tudjuk segíteni őket. ●