Ötödik éve ugyanúgy történik. Augusztus végén Budapesten összepakolunk, hozzuk vissza azt a kétbőröndnyi ruhát, amiből a pulóvereket idén sem vettük élő, az unokatestvérektől örökölt új rollert, házi lekvárt és savanyú uborkát, táborban faragott botokat, magyar mesekönyveket, és a kupac tetejére begyömöszöljük a még nedves fürdőruhákat. Betetriszezünk mindent az autó­ba, és korán reggel indulunk, hogy Európa egy részét átszelve késő este megérkezzünk Belgiumba.
Egy ideje itt (is) élünk, itt (is) dolgozunk, a gyerekek itt járnak iskolába.
Szombat éjjel érkeztünk a kánikulából az őszbe.
A vakációból az új tanévbe. A lazaságból, a délig pizsamában, a fagyit ebédre, a „maradjatok még, felnyitunk egy üveg bort, aztán itt alszotok” időbeosztásból a pontos keretekbe.
Vasárnap reggel a nappali közepén feltornyosult cucchalom mellett ültem egy csésze kávéval a kezemben, vártam, hogy a testem után megérkezzen a lelkem is.
Két iskolás és egy középső csoportos óvodás kezdte nálunk a tanévet. A szünidő utolsó napján, az első brüsszeli napon kábán kóvályogtak a házban, szoktatták magukat a gondolathoz, hogy kezdődik.

Amióta iskolás gyerekeim vannak, szeptember elseje az új január egy. Kezdődik az új élet, az új rendszer. A szülői WhatsApp-csoportokban kapom az üzeneteket, amikben anyukák szervezkednek, hogy az új tanévben kezdjünk közösen sportolni. Olyan ez az időszak, mint a karácsony és szilveszter utáni állapot, a sok zserbó helyett itt volt a lángos, az ünnep után itt van a kijózanító élet.
Azon gondolkodtam, szeretem-e, vagy sem. Hogy jobban érzem-e magam a vándorcirkusz családi életünkben, vagy jobb-e az élet a kemény időbeosztás, órarend, határidők és pontos atlétikaedzések mellett.
A nyáron több olyan pillanat volt, amikor alig vártam a tanévet, amikor minden a megszokott rutin szerint zajlik, amikor a tiszta ruhákkal teli szekrényem előtt állok reggelente, és nem a gyűrött pólókkal és homokkal teli kofferből válogatok. Amikor ott a feltöltött elektromos fogkefe, a telefontöltő, a polcon a kedvenc könyveim, és az esti arctisztító rutint sem popsitörlővel végzem, hanem a gondosan elrendezett, elegáns kis tégelyekbe helyezett krémekkel, szivacsokkal.
Pontosan emlékszem egy tavaszi délutánra, amikor fejben azt számoltam, hogy már csak pár hét nyárig, amikor nem lesz több feladat, csak gumipapucs, napkrémszagú gyerekek, és ha megkérdezik, megyünk-e fesztiválra, Balatonra, sátorozni, majd lazán azt válaszolom, „majd meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok”.