Még elevenen él az emlékeimben, amikor Linda kedves édesapja sötét pillantásokat vetett rám pár kiló túlsúly miatt, ami ráadásul éppen nem is rajtam volt, hanem a bőröndünkben, és egészen úgy nézett ki, hogy ott ragadunk miatta a bangkoki reptéren. A szitu a következő: ülök a földön, egy nyitott, kuplerájos bőrönd fölött, erősen tanácstalanul, a gyerek örömmel fedezi fel és szedi elő indiánkiáltással, egyesével a játékait (amiket egy órája gyömöszöltünk be), bennem nő a kétségbeesés, mit is hagyjunk itt, mert már a testápolómat sem pakoltam be a hotelben, a sírás határán tartózkodom, a gyermek apja tételesen felsorolja, már megint milyen fölösleges dolgokat hoztam (bezzeg az ő bőröndje pontosan olyan súlyú, amennyit szabályosan fel lehet adni, és a gyerek cuccait elosztottuk). Linda megtalál a bőröndünkben az otthonról vitt hat plüssállat mellett néhány tengerparton gyűjtött követ, igen, követ, nagyon megörül nekik, de ott hagyni?, nem, azt nem lehet, szóval iszonyú nagy logisztika árán megválunk a nyolc kőből kettőtől, meg még a piperém nagy részétől is. Persze még így is túlsúlyos a bőrönd, eszement dolog, hogy csak huszonhárom kilót lehet vinni, nem? – kérdezem a páromtól, aki borús arccal közli, hogy ennél a légitársaságnál harminc, azaz harminc kiló a súlyhatár, és mi azt léptük át öttel, egyébként is, milyen kínos már ez a reptéri előadás. Tényleg mindenki minket néz, áll a sor mögöttünk. Végül ráülünk a bőröndre, úgy ráncigáljuk vissza a cipzárt, majd a csomagfelvételes nő szíve megesik a maradék másfél kiló súlytöbblet láttán. A gyerek zokog a két ott maradt köve miatt, az utolsó percben érjük el a gépet, és a párom közli, hogy nem utazik velünk így többé, mert az előadásunk olyan volt, mint egy vándorcirkuszé.
Tehát most végre értelmesen pakoljunk a Nagy Mexikói Utazásra!
Értelmesen? Az vajon mit jelent?
Két flipflop és más semmi
Talán kevesebb fürdőruhát.
De nem, mert egyszerűen nem lehet pont a fürdőruhát kirakni, amikor tengerpartra megyünk.
A bébikor azért volt szuper ilyen szempontból, mert a pelenkákat és a popsitörlőket csak vittük, ott elfogytak, és a helyükre bátran pakolhattam szuvenírt.
Tehát: csak nyári ruhák, néhány fürdőruha, naptej, és tényleg nem tudom, mitől olyan elképesztően nehéz a piperetáska.
– Egy roller?! – néz rám a gyermek szigorú apja, amikor belepislog a bőröndünkbe. Tudtam, hogy be kellett volna zárnom az összecsukható gyerekrollert, mielőtt ő hazaér.
– Oké, de egy hatéves gyerektől nem várhatod, hogy kilométereket gyalogoljon önszántából a kánikulában!
Na, hát nem megy könnyen, ennyit mondhatok.
De végül sikerül meggyőznünk.
Már csak éjjel kell kilopnom a bőröndből a tízből hat plüssállatot, pár Barbie-bútort, egy kiló színes ceruzát. Nehéz a szívem, mert olyan, mintha a saját szeretett cuccaimat selejtezném.
És még mindig épp a súlyhatáron billegünk!
Oké, kiveszem a cipőimet. Minek a szandál, meg az edzőcipő, elég lesz összesen két pár strandpapucs, nem?
Drogmaffia helyett leguánok és majmok
A legjobb dolog megérkezni! A cancúni reptéren sokakat már az is karibi hangulatba hoz, hogy éppen ahol kilépünk, ott egy jó kis mexikói bár, elvileg koktéllal a kezedben keresheted a transzferbuszodat vagy a taxit.
Az én kedvencem ezen a környéken Playa del Carmen, ahol mindig nyüzsög az élet, de a Playacar nevű rész egy meghitt negyed, ami egyébként lezárt övezetnek minősül. Ha nem mondtam volna, anyukám folyamatos aggodalma mellett indultunk el, ugyanis ő furcsa módon minden, a mexikói drogkartellek ügyével kapcsolatos hírt elolvas, és ilyesmikkel áll elő: „Lövöldözés a parton, mond ez nektek valamit?”, vagy: „A drogmaffia leitatott egy turistát, és kirabolták. Valóban ide viszitek az unokámat?!” A helyzet az, hogy bizonyos elővigyázatosságra Mexikóban is szükség van, például nem megyünk be a neten is többször megjelölt lehúzós bárokba, nem szállunk be helyiek balhéiba, nem flangálunk egyedül hajnalban az utcán, és így tovább. De a Playacar az egyik legbiztonságosabb zóna, elképesztően hangulatos, kókuszpálmákkal övezett főútja van kerékpárúttal, az út mentén gyönyörű, a gazdagságról árulkodó privát villákkal és többféle kategóriájú szállodával. A cancúni partszakasz kicsit más: több a luxushotel, de mivel eleve hotelzónának hozták létre a félszigetet már több évtizeddel ezelőtt, így sokkal sterilebbnek tűnik, mint a mindig nyüzsgő Playa del Carmen.
Atlantisz én vagyok?
A szálloda egy pálmafás parkban, a tengerparton fekszik. Pár perccel a becsekkolás után Linda – akinek a jet lag ismeretlen fogalom, egészen másnap reggelig – már rollerrel fedezi fel a parkot, és azon belül is az ott élő kisállatokat, amiket én borznak tippelek, a párom nagyra nőtt mókusnak, de kiguglizom, hogy agutik ezek a bohókás kis teremtmények. Az épületünk bejáratánál két félméteres leguán pihen, valahonnan szereztek egy szelet görögdinnyét, néha kiharapnak belőle egy falatot. A strandbár felől szól a zene, egy bikinis lány kókuszdióból iszik, ezer fok van így tél elején is, és a teraszunkról rámeredünk a gyönyörű, türkizes árnyalatú Karib-tengerre, meg a fehér homokra.
Jó kis nyaralás azoknak is, akik akár ki sem mozdulnának a hotelből. De bármennyire vízimádó is a gyerekünk – és hozzáteszem, animátorcsapat is gondoskodik arról, hogy itt egyetlen gyerek se unatkozzon, sőt minden este van egy külön show-műsor a kicsiknek is –, nálunk a „mehetnék” nagy úr. Főleg a hatévesnél. Néha elmondom neki, hogy én ebben a korban tök jól eljátszottam órákig egy babával, vagy mesekönyvet nézegettem, de ilyenkor úgy néz rám, mint egy elsüllyedt világ utolsó élőlényére.
Így hát kirándulunk mindenfelé. De hová is?
A legfontosabb hely mind közül a testvérhotelünk lesz, vagy kétszáz méterre a miénktől, mert annak a parkjában majmok élnek. És tényleg ott bámuljuk őket órákig, nagyon cukik, de azért néha ellibegek inkább a bár felé.
A varázslatos Playa del Carmen és környéke
Utólag elmondhatom, a legnagyobb kedvenc a cozumeli túránk volt. Playa del Carmen főutcájáról nyílik a kikötő, ahonnan gyorshajóval nagyjából fél óra alatt eljuthatunk Cozumelre, egy gyönyörű, még valóban háborítatlan természetvilággal rendelkező szigetre. Vannak persze nyüzsgőbb, felkapottabb részei, de ha egyszer valaki rálel a Welcome to Miami beach bárra és annak csodás partjára, akkor a világ legjobb kilátását élvezheti a világ legjobb mojitójával a kezében, egy függőágyból.
Gyerekprogram ugyanitt: lime-os limonádéval függőágyazás, kiskutyák simogatása anya magában tartott aggodalmai mellett (és vajon beoltották-e őket veszettség ellen?) és kagylókeresés a finom homokos parton. Mindehhez érdemes autót is bérelni, vagy lestoppolni pár órára egy taxit (utóbbit meglepően kedvező áron is kifoghatjuk).
A másik nagy kedvenc, amit gyerekeknek tényleg rollerrel érdemes bejárniuk, visszaérkezés után Playa del Carmen híres Ötödik sugárútja, a sétálóutca, rengeteg üzlettel, bárral, étteremmel, több kilométer hosszan elnyúlik az út, és beterít minket a zene sarokról sarokra. Imádom, annyira hangulatos, de ha nappal érkezel, megsülsz! Este héttől viszont csodálatos.
A kötelező látnivalók között van Tulum az egykori erőddel, itt a gyerek számára a rengeteg leguán jelentette a legnagyobb kalandot a tűző napon, a negyven fokban. Tulumot úgy is útba ejthetjük, hogy utána elkirándulunk Cobába, a maja romvárosba. Egzotikus régészeti lelőhely, sokat kell gyalogolni a romok között, de helyben lehet biciklit bérelni. Az út nem rövid, de érdekes megnézni, hogyan élnek errefelé az emberek. Kisgyerekkel is beiktatható a klasszikus Chichén Itzá, az egykori maja civilizáció egyik legnagyobb fennmaradt helyszíne, ám hosszabb az út, és brutális a meleg – mi ezt most kihagytuk, néhány éve már alaposan bejártuk, és szereztem mellé akkor egy kellemes napszúrást is.
Ami még izgalmasnak tűnt, az a Las Coloradas, a rózsaszín part. Légvonalban nincs túl messze Playa del Carmentől, tehát béreltünk egy kocsit, de arra nem számítottunk, milyen úttalan utakon, sok-sok óra autózás után jutunk majd el egy félig sem rózsaszínű sóbányapartra. Most komolyan, az utazás során érdekes volt megnézni a falvakat, amelyeken áthaladtunk, de itt ismét kiderült, milyen más az Insta-világ és a valóság: a fotókon rózsaszínnek ábrázolt partrész inkább csak barnás, és a környező területek, a partszakasz tele van döglött halakkal, szóval utólag kihagytam volna az utazást.
És a gyerek hogy bírta? A jet lag az érkezésünk után úgy jelentkezett nála, mint nálunk: szokatlan módon már hajnali ötkor felébredt, és hajnali kelő maradt pár napig. Egyébként imádta a tengert, a mindig langyos vizű medencét, kókuszdiót gyűjtött, leguánt etetett gyümölcsökkel, élvezte az esti, több kilométeres sétákat (oké, a rollerre szükségünk volt), köveket, kagylókat szedegetett össze, lebarnult, gyerekekkel barátkozott, egyszóval számára is tökéletes volt a kikapcsolódás – egyébként iskolaszünetben mentünk, tehát nem hiányzott a suliból sem.
Hazaút kavicsokkal
Feltöltődve, barnán és reménykedve indulunk a reptérre. Mármint abban reménykedve, hogy beférünk a súlyhatárba.
Na de.
Ki gondolta volna, hogy Linda az utcán gyűjtött kavicsait bepakolja a bőröndjeinkbe?
Jó, gondolhattunk volna rá.
A sztori ismerős: nyitott bőrönd, kipakolás a reptéren, én a bőröndnél ülök a földön, a sor áll, a párom nemisismeremőket-pillantása, a gyerek sír, a nagy kavicsok előkerülnek, de értsd meg, anya, hogy mindegyik kell!
Ekkor a check-inben a poggyászfelvevő nő szeme barátságosan megvillan.
Mindent ért.
Ő is anya, most már tudom.
Int, csukjuk be a bőröndöt, aztán rakjuk fel a szalagra, mehetünk.
Hálás integetés.
Most itthon, a bejárat előtt sorakoznak a mexikói kavicsok, és minden délután, amikor hazajövünk, tudom, hogy megérte a reptéri cirkuszt – csak rájuk nézek, és újraélem az egész nyaralást.
Fotó: családi archívum, unsplash / Laure Labrie, Filip Gielda
